Jöjjön aminek jönnie kell. Írok a munkáról is. Pár nappal ezelőtt azt gondoltam, erről nem tudok mit írni a munkámról. Hát a válság tett róla, hogy legyen gondolatom a munkahelyemmel kapcsolatban is.
Tegnap bejelentették, hogy bezárják a céget. Közel 700 fő marad munka nélkül, ebből kb. 500 fizikai, hanem több. Hát ez most nálam is kiütötte a biztosítékot. Eddig soha nem aggódtam a munka miatt, pedig két és fél évig "diplomás szalagmunkás" voltam. Épp ezért érzem át a szakmunkások helyzetét, de sajna a miénk se jobb. Végig kell nézni, ahogy teljesen leépül az a cég, ami több mint három éve ad nekem munkát, van akinek meg már 10 éve. Hát nem lesz egyszerű. Belegondolok, hogy én még akkor is mehetek dolgozni, amikor már szinte minden kiürül. Amikor már üresek lesznek a csarnokok, amikor már az irodák is kiürülnek, mi meg könyvelhetjük azt, ami már nincs is. Még hónapokig dolgozhatunk úgy, hogy már nem hajt semmi, hogy mindenről, és mindenki arcáról az jut eszünkbe, hogy lassan vége. Lassan meg kell vállni a kollegáktól, ott kell hagyni azt amit szerettem csinálni, és ahol szerettem dolgozni. Ülök nap mint nap a gép előtt és azon kapom magam, hogy csak gondolkodok, nem dolgozok. Szétnézek az irodában, és mások is ezt csinálják, kimegyek a folyosóra, és mások is ténferegnek. Mindenki keresi a magyarázatot, de nem találja. Mindenki próbál dolgozni, de senkinek nem megy. Bemegyek egy másik irodában, és ott is ez a téma, most mi lesz, ki mihez fog kezdeni? Aggódik mindenki, még a fiatal ambíciózus emberek is.
A tegnapi gyűlés után bejött az egyik igazgató hozzánk, beszélgettünk, majd azt mondta, Kata neked mi a véleményed, kíváncsi lennék rád is, te mit gondolsz erről az egészről. Most erre mit mondjak, azt, hogy csak néztem a sok embert miközben közölték velük, és azt láttam, hogy basszus nem az a gáz, hogy én 27 évesen a gazdasági válság miatt elvesztem a munkahelyem, hanem az, a dolgozók min. 60 %-a 40 év felett van. Ők hogy találnak munkát? Mi lesz azokkal, akik még Kecskemétről se tudnak mozdulni, akiket ide köt a családjuk vagy bármi. Mi lesz azokkal a férj, és feleségekkel akik mindketten itt dolgoztak? Miből fogják eltartani a családjukat? Aztán a másik gondolatom, hogy fair volt a cég részéről, hogy közölte időben, hogy megtesz mindent, hogy legyen időnk felkészülni, de közben meg, kurva szar, hogy tudjuk. Mert ebben a tudatban nehéz dolgozni is. Nem tudjuk már olyan lendülettel, olyan odaadással csinálni a dolgunkat mint eddig.
Ami miatt aggódok leginkább az, hogy bár tudom, hogy vége lesz, de nem tudom mikor. Mert ki tudja mennyi idő lesz még a gyártás után felszámolni az egész céget. És hogy keressek úgy másik munkát, hogy tudom számítanak itt is a munkámra, hogy tudom mindent megtesznek majd azért, hogy a végsőkig maradjak. Mert kivel pótolnának most hírtelen minket? De közben meg csak üljek a babérjaimon és várjak? Csak akkor kezdjek el keresni, amikor már tudom, mikor lesz vége? És akkor hol? Ebben a válságban hol találok munkát? Itt Kecskeméten nem hiszem. Pesten? Vagy marad külföld? Vajon ott menni fog?
Rengeteg gondolat van fejemben, aggódok a jövő miatt, de a legjobban attól, hogy baromira meg fog minket viselni ez a pár hónap. Hogy nagyon nehéz lesz otthagyni azt ami az életem egyik legfontosabb helyszíne volt, a munkahelyem, ahova ha bementem, minden gondom elfeljtettem, ahol életreszóló barátságokra találtam, ahova annyi emlék, nevetés, öröm köt. Ahol ott vannak azok az emberek, akik már az utóbbi hónapjaim, éveim egyik legfontosabb szereplőivé váltak.
Mennyi emlék? Csak ez marad, a sok emlék :(
Csessze meg a válság!!!!
