Nem tudom, mi a baj velem, mindig, ha valami jó, keresem a hibákat. Vagy csak védekezek folyton? Vagy inkább csak az, hogy már nem tudok bízni? Talán igen ez leginkább, hogy nem tudok bízni!
Túl érzékeny vagyok. Már reggel, mikor azzal indította a napot, hogy a gép előtt töltött fél órát, rögtön a múlt jutott eszembe. Az, hogy anno így kezdődött. Reggel csak egy fél órát, aztán szép lassan ebből az lett, hogy mintha ott se lennék. Nem akartam én ezért rá haragudni, csak annyira a múlt kísértett.
Aztán vásárlás. Türelmes volt, de megint mint két barát, vagy testvér. Még a kezemet se fogta meg, csak sétáltunk egymás mellett. Közben ő nézegette a csajokat, ami nem is zavar, de az, hogy mint két idegen... az valahogy furcsa, rossz volt.
Du. séta a dombnál. Olyan más volt, mint amikor kettesben otthon vagyunk. Szintén mint két jóbarát. Szinte nem is szóltunk egymáshoz, s közben az járt a fejemben ő mire gondolhat. Miért vagyunk mások, ha kinn vagyunk az utcán, miért nem tudunk úgy viselkedni, mint otthon? Vajon, tényleg én kellek neki? Vajon engem akar, vajon én illek hozzá? Csak ültünk a padon egy szó nélkül. Aztán mikor odébb mentem, láttam sms-t ír. Majd később jött a válasz is, de ő még azt sem említette meg ki volt az. S már megint a múlt kísértett bennem. Sms-ek sorozata, én meg csak szó nélkül, még az se kérdezem ki volt az. Mert valahol nem is érdekel, mert neki is kell hogy legyen olyan dolga ami magánügy, de nem tudok bízni, nem megy...
Nem a féltékenység beszél belőlem, egyszerűen a múlt ami miatt mindig kételkedek. Ami miatt agyalok...
S, mert bár azt mondja szeret, de nem érzem akkor, amikor mások előtt kell szeretni, hogy így van.
Tényleg egymásra van szükségünk? Tényleg fog ez működni? Vagy mi a baj velem? Szeretem, de nem tudom éreztetni, nem tudom mondani. Nem megy, s közben még bízni se tudok. Nem tudom elhinni, hogy tényleg én kellek, és csak én kellek neki!
