Mostanában leginkább a munka mellett ez a kérdés foglalkoztat. Vajon miért van az, hogy ha van valaki, egyedül akarunk lenni, ha nincs, akkor meg párban. Miért nem vagyunk soha megelégedve azzal ami van, miért gondoljuk, lehet ennél még jobb is.
Időnként felfordul velem a világ, és meg vagyok arról győződve, hogy az ami van, nem tökéletes, hogy nekem nem erre van szükésgem...
Mire van szükségem? Néha azt hiszem, hiányzik, hogy együtt éljek valakivel, hogy legyen kihez hazamenni, hogy legyen kiről gondoskodni... Néha meg hiányzik a magány, hiányzik az az önálló egyedülálló nő, aki lehettem egy rövid ideig... Néha hiányzik egy komoly társ, akivel el lehet beszélgetni mindenről... Néha hiányzik egy bohóc, aki minden pillanatban megnevettet... Néha hiányzik a tökéletesség... Néha túl tökéletes minden...
Hát akkor mire van szükségem? Arra, hogy valaki 100%-an tudja, hogy szeret? Arra, hogy ezt ki is fejezze? Arra, hogy érezzem megőrül értem, és arra, hogy én is így érezzek?
Tegnap azt gondoltam minderre szükségem van, és ha ezt nem tudja nyújtani a másik, és én sem tudom kifejezni a gondolataim, az érzéseim, akkor nincs értelme az egésznek. Azt gondoltam, nincs értelme úgy időzni valaki mellett, hogy nem vagyunk biztosak abban, amit érzünk, vagy legalábbis, hogy nem tudjuk tudjuk-e azt nyújtani a másiknak amire szüksége van, és hogy egyáltalán neki szólnak-e az érzéseink.
Azt gondoltam, most még könnyebb az elválás, mint később, most még könnyebb a jót eldobni magamtól. Igen a jót, mert jó, nagyon is jó! Mert igenis sokkal többet kapok tőle, mint eddig bárkitől, mert igenis sokkal több van a kapcsolatunkban, mint eddig bárkivel is. Mert vele tudok beszélgetni bármiről, még a problémáimról is, vele tudok együtt nevetni a hülyeségeimen, a hülyeségein, vele tudok közös programot csinálni (nem hisztizik, ha biciklire kell ülni, legfeljebb másnap hogy fáj mindene :)), ő elvisz a haverjaihoz, ő figyel rám (mégha nem is tartja egészségesnek, de igenis ágyba kapom a kávét :) na meg a reggelit is), ő észreveszi, ha baj van, s ő még akkor is velem akar lenni, ha épp én azt mondom vége.
És igen, vele boldog vagyok, még akkor is boldog vagyok, ha most még nem tudom elhinni, hogy ez sokáig fog tartani!!!
S egyedül vagy párban? Ha belegondolok, milyen volt az exszemmel, hogy mennyire nem kaptam tőle tényleg semmit érzelmileg, és mégis vele voltam, akkor miért dobnám most el magamtól azt, ami százszor többet ér bárminél, ami eddig volt az életemben. Miért akarnék csak azért egyedül lenni, hogy később ne fájjon?
Nem, nem dobom el magamtól, mert szükségem van rá, mert mellette végre önmagam lehetek, mert mellette végre nyugodt, vidám emberré tudok válni.
S megtanulok bízni, megtanulom elhinni, hogy azért mert eddig az életemben nem minden végződött jól, az nem azt jelenti, hogy ennek is rossz lesz a vége!
