Sokszor nem mondom ki, amit gondolok, nem mondom el a véleményem dolgokról. Pedig van akinek néha számítana én mit gondolok. Nem tudom miért, de némely dogokban nem szeretnék állást foglalni.
Lehet, hogy a gondolataim nem befolyásolnák a döntésében, sőt biztos, de mégis eddig úgy éreztem, jobb ha megtartom magamnak, én hogy látom, mi a véleményem a terveiről.
Hát legyen, most leírom, mert talán elmondani soha nem tudnám, nem akarnám.
Szóval, belevágni a nagyvilágba? Biztos szuper dolog, én is vágyom rá, de nem ész nélkül. Annál én sokkal földhözragadtabb vagyok, minthogy jó ötletnek tartsam azt, hogy úgy nekiindulni küdföldnek, hogy se állás, se szállás, semmi biztos pont nincs. Sőt úgy, hogy még az országról se tudni semmit, hogy hogy megy ott a munkavállalás, hogy milyen jellegű munkák vannak.... Nekem ehhez túl nagy bátorság kell. Talán, ha egy társ, akiben bízok, aki fontos nekem azt mondaná, vágjunk bele, mennék, akivel tudom, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk is támaszom tud lenni, mennék, de egy idegennel, vagy egyedül nem. Óriási lelki teherrel jár ez együtt, még akkor is, ha már egyszer kipróbáltuk, és tudjuk, kb. mire számíthatunk.
Ugyanakkor ott van bennem az a csodálat, hogy van ember, aki képes azt mondani, hogy mikor ha nem most, és képes tenni azért, hogy megvalósítsa a terveit. Nem akar a sültgalambra várni, tele van, tenni, akarni vágyással...Kalandvággyal...
Megpróbálom annak a szemével látni a dolgot, akinek fontos a véleményem, s nem folytom magamba azért, mert nem akarok magam ellen beszélni:
Igen, mikor, ha nem most? Hisz még most fiatal, nem köti ide család, és nem is akar mostanában megkomolyodni, nem akar komoly kapcsolatot, nem köti ide senki, semmi. Hát akkor mikor, ha most nem? De, hogy így bele a bizonytalanba? Én egyedül nem mernék, de ő nálam sokkal bátrabb. Én mérlegelném a dolgokat, mit kaphatok, és mit veszíthetek, mind anyagilag, mind lelkileg... Nem rohannék fejjel a falnak, de igen neki talán még jobb lenne most lépni, most menni, mert talán később még nehezebb lesz, még kevesebb bátorság lesz benne...
És egy saját gondolat:
Soha senkit nem tartanék vissza, soha senki kedvéért nem maradna itthon. Olyan egyszerű ezt így kimondani, így gondolni, de vajon ilyen könnyű lenne tartani is magunkat ehhez? Vajon ilyen egyszerű elengedni, vajon ilyen egyszerű itt hagyni? Csak remélni tudom, hogy igen.
