Talán soha nem felejtem el azt a napot, azokat a napokat. Már egy éve, hogy hazaköltöztem. Eddig nem írtam erről, csak annyit említettem, hogy elváltam.
Hát már egy éve történt, hogy fogtam magam, s miután elmet éjszakára dolgozni, összepakoltam egy hátizsákra való cuccot, s vártam a reggelt. Másnap olyan szokásos reggel volt mindenki számára, de nekem mégis más. Pár ruhával a hátamon felborítottam az addigi életem, és belevágtam valami újba, valamibe, amibe már rég bele kellett volna vágni. A táskám a csomagtartóban kötött ki, s bementem dolgozni, úgy mint mindig. Mintha mi se történt volna ledolgoztam a 8 órát, s délután kettőkor már nem jobbra, hanem balra fordultam kijövet a cégtől.
Hazaköltöztem. Hét évi kapcsolat (ebből két év házasság), úgy döntöttem, újra édesanyám fogom boldogítani. Tudtam, már akkor, hogy ott maradok, hogy már menthetetlen a mi kapcsolatunk, vagyis, hogy én már nem akarom megmenteni. Nem akarok már vele lenni, nem akarom vele leélni az életem, nem neki akarok szülni, nem ő kell nekem.
Kilátástalannak tűnt mégis minden, hisz megszoktam, hogy van aki hazavár, hogy önálló életet élek, hogy úgy élek, ahogy nekem tetszik, hogy a lakás az én ízlésem tükrözi, hogy nagybevásárlást csinálok fizetéskor, hogy háztartást vezetek...
Üres lett az életem, hisz nem volt kihez hazamenni, nem kellett háztartást vezetni, nem olyan volt a szobám, amilyennek én szerettem volna... Nehéz volt megszokni, hogy nincs kiről gondoskodni...
Fenekestül felfordult az életem, s a kis hátizsákom egyre többet fordult meg a két lakás között, egyre több cuccom került haza (anyuhoz, mert nekem mostmár az a haza :)), s egyre világosabbá vált, mennyire jól döntöttem.
Egy éve már, hogy végre döntést mertem hozni az életemben, az életemről, s ma itt ülve azt mondom életem legjobb döntése volt. Ha valamit bánok csak azt, hogy nem tettem meg korábban.
Nem volt egyszerű döntés, de igen, kellett, hogy felforduljon az életem, kellett, hogy merjek lépni, kellett, kellett, kellett...
S bár volt jó pár nehéz hónapom a döntésem után, a döntéseim következtében, de most jól érzem magam. Még csak egy év telt el, de kaptam egy lehetőséget az élettől, még csak egy év telt el, de már most megkaptam azt, amit talán a sok szenvedésért kiérdemeltem. Elhozta a sor azt az embert az életembe, aki mellett boldogabb vagyok, mint valaha voltam bárki mellett is. S lehet ez se tart majd örökké, s lehet tőle még egy hátizsáknyi cuccot se tudok majd elvinni, de a szívem talán sokkal nehezebb lesz, mint valaha.
Nem tudni, mit hoz a jövő, de örülök, hogy egy éve megtettem azt a lépést amellyel elindítottam az életem egy másik vonalon.
Akkor még nem tudtam mit keresek (mégha néha azt is gondoltam hogy tudom), de úgy hiszem, mára rájöttem, és meg is találtam...
Egy éve bár boldog voltam (hogy új élet vár rám), mégis bőgtem mint egy szaros gyerek... Most mosolygok, hisz ez az igazi boldogság...
