Tegnap este mikor lefeküdtem azon gondolkodtam, miért olyan nehéz kimondani azt a bizonyos "szeretlek" szót.

Csak feküdtünk az ágyon és néztük egymást. Láttam a szemeiben a szomorúságot, és a boldogságot is egyben. Boldog volt mert jól érzi magát velem (szerintem :)), de ugyanakkor ott volt valami szomorúság is. Mint aki mondana valamit, de nem tudja, és bántja, hogy nem megy. Nem tudni, miért nem, de nem megy. És én csak nézem, és nyelem vissza a szavakat. Mert abban a pillanatban annyira jól esne kimondani, de még nem tudom a másik mit reagálna, nem merem, nem bírom. S még látom a szemében, hogy hiába, ő még erre nem készült fel.

Igaza van a tesónak. Egyszer beszélgettünk erről, hogy én még a családomnak se mondom, neki se, anyunak se hogy szeretem őket. De nem tudom mondani, talán azért mert még a torkom is összeszorulna... Pedig szeretem őket, imádom őket. Erre azt mondta  a tesóm, hogy: "Felsértené a torkod, ha kimondanád, vagy mi?" És mennyire igaza van. Mi van abban, ha az ember kimondja valakinek hogy szereti. Hisz az érzéseink csak nem csapnak be, ha akkor abban a pillanatban a nyelvünkön van a szó, csak úgy érezzük. Akkor mégis miért olyan nehéz?

Én azt szoktam mondani, hogy azért nem mondom, mert ilyen szavakkal nem dobálózik az ember. De vajon dobálózás lenne ez még? És érdemes arra várni, hogy a másik mondja?

Nem tudom, végül is a torkom nem sértené fel, de a reakció rá lehet hogy a lelkem igen.