Annyi gondolat volt a fejemben, és már megint nem tudom, hogy kezdjek neki. Belevágok a közepébe, a lecsóba. Még címe sincs a bejegyzésemnek, majd utólag adok neki, majd a gondolatok szülik a címet :)

Kezdem a kapcsolatokkal. Mi kell, ahhoz, hogy valamire azt mondjuk, ez már kapcsolat? Mi az amit az embernek éreznie kell ehhez? Mi az a több, ami miatt azt mondjuk, ez már kapcsolat. Eddig azt gondoltam, hogy nem kell lángolás, hogy ahhoz, hogy valami kapcsolattá forrja ki magát nem a lángolásra van szükség, és hiszem ezt még ma is, de tegnap halottam egy t?rténetet és elgondolkodtam. (ez tőlem nem furcsa, hisz mindig agyalok). A lényege a storynak, hogy van egy pár, akik életükben először mikor meglátták egymást már ott volt az a húúúú, de mindketten párkapcsolatban voltak még akkor. Telt az idő, mindig érdeklődtek egymásról a közös barátoktól, de mivel párkapcsolatban voltak több nem volt. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyszer csak mindketten szabadok lettek, és hát láss csodát egymásra találtak. Elmondásuk szerint ők egymásnak lettek teremtve, már a második alkalomkor a gyerek nevéről beszéltek... Látszik is rajtuk, hogy nagy a szerelem, így sok hónap után is. Ezen elgondolkodtam. Hány kapcsolatban adatik meg, hogy így kezdődött, hogy szerelem (?) első látásra? Vajon ez a normális, és azok, akik azt mondják, hogy majd kialakul, valóban kialakul? Az is lesz olyan kapcsolat, mint az előző történet szereplőié? Vagy akkor mindenki várjon arra, hogy egyszer csak eljön az ő életébe is az, akinél az első pillanattól kezdve érzi, hogy ő kell neki? Nem elég az egy kapcsolat kialakulásához, ha tök jól érezzük magunkat a másikkal, ha vonzódunk hozzá, ha hiányzik is, csak épp nincs lángolás? Ez kevés lenne? Szerintem nem, szerintem sokszor többet ér egy erős kötődés, mint maga a szerelem. Szerintem a szerelem csak megbolondítja az embert. Nekem kell egy kapcsolatban a szabadság, de ugynakkor érezzem, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy más is kell, sőt senki más nem kell. És érezzem ezt a partner részéről is.

És akkor a szabadság. Lehet az ember kapcsolatban elég szabad? Mert ugye én azt vallom, hogy megadom a másiknak a szabadságot, hogy mehet bulizni, ha arra vágyik, hogy nem kell minden percet együtt tölteni. De mi az ami, még nem túlzás ilyen szempontból. Vajon, ha a párom (aki most nincs!??? :) ), minden hétvégén mást se akarna, csak buli, haverok... mennyire tetszene? Nem tudom, talán nálam is beütne a krakk. Bár az én birka türelmem, ha szeretek valakit, sok mindent elvisel (lásd előző évek példája - 7 év egy pasi mellett, pedig már mikor megromlott Istenem). Szóval, miért ilyen fontos az embernek a szabadsága? Miért van az, hogy én se tudok komolyan belevágni egy kapcsolatba se, miért félnek az emberek a kötöttségtől? Talán, mert jó érzés, ha nem kér számon senki, ha azt csinálhatom, amihez kedvem van. És az igazi mázli szerintem, ha valaki ezt egy kapcsolatban is megtalálja. Ha egy kapcsolatban megőrizheti a kis személyi szabadságát is, de szerintem ez nagyon ritka.

Mert ugye, ki az aki nem vágyik bulira. Aki nem vágyik hétvégi iszogatásra a haverokkal, táncestre a helyi dizsiben... Mindenki sztem. még én is, még én is rosszul érzem magam, ha nem ihatok egy hétvégi buliban. Basszus karácsony környékén annyit buliztam, és persze ittam, hogy már azt éreztem, erre símán rá lehetne szokni. Basszus de mire volt ez jó? Nem tudom, de jó volt. Egyszerűen akkor ott megéri, mert hogy feldobja az embert, mert milyeneket lehet röhögni, és ha másért nem mert az ember nem tudja befogni a száját, és talán akkor a legőszintébb, néha meg kell, hogy kimondjuk, amit akkor gondolunk. Most hétvégén egyébként nem buliztam, sőt szilveszter óta, csak kétszer voltam, és most valahogy nem is hiányzik. De meddig? Meddig bírom buli nélkül? Szerintem nem sokáig, és remélem meg fogom találni majd azt a valakit, aki szintén így lesz majd ezzel, akivel nem lesz probléma ez a kérdés sem :)