Közölték, hogy meddig számítanak a munkámra a cégnél. Fontos szereplője leszek a végelszámolásnak, mondhatni (ahogy a főnök fogalmazott) az ő támasza. Hát ennek aztán nagyon örülök (több mint 100 kg támasza, na fasza :) ).
Nem tudom mennyire jó ez nekem. Nehéz szívvel mondtam rá igent, hisz ha belegondololok, nem tudom ki bírom-e addig. Azt éreztem, hogy elkötelezem magam olyan mellett, amit nem biztos, hogy lelkileg végig tudok csinálni. Ott legyek végig, míg be nem zárják az ajtókat, nézzem végig, milyen semmivé válik életem első munkahelye. Nézzem végig, ahogy elmennek a kollegák, a barátok... Ráadásul mindezt kettesben a főnökkel (mégha egy fiatal, sármos pasi lenne... de nem :( ).
Minden nap ezen idegeskedek, hogy mit kellene csinálni, de ha felmondok bukik a végkielégítés... Azt meg nem engedhetem meg magamnak, hogy még ha nem is olyan sok, de mégis valamire elég pénzt veszni hagyjak. Kényszerhelyzetban vagyok, és dühít ez a tény. Mert oké, hogy sokat tanulhatok majd ezekben a hónapokban, de mit kezdek utána?
