Sikerült neki is elérnie, hogy bánatot okozzon nekem. Eljutott Ő is oda, hogy valami olyat tegyen, ami rosszul esik. Rosszul esik, mert két napja mondtam el a véleményem, és hihetetlen, hogy nem fogta fel. Első gondolatom ez volt, hogy nem igaz, hogy nem értette meg, hogy miről beszélek, hogy mi az ami zavar. Hogy eszébe se jutott, hogy ezzel most bántani fog. Csak pörögtek a gondolataim, hogy mennyire kihasználja azt, hogy én ilyen megértő vagyok, hogy nem akadok ki azon, ami miatt már más rég "kikaparta volna még a szemét is". Kihasználja azt, hogy bár elmondom, ha nem tetszik valami, de mégsem tudok hosszasan durcás, haragos lenni. De ez már nálam is kiütötte a biztosítékot.

Alig bírtam visszatartani, hogy el ne bőgjem magam. Ritkán szoktam, és ahhoz tényleg nagyon meg kell, hogy bántsanak, de most nehéz volt visszatartani. Ő meg először csak vigyorgott, hogy jaj ne már, ne hisztizz már ... a szokásos tejbetök vigyor, aminek láttán nekem el szokott lágyulni a szívem. De most ez se segített. Talán mikor eltaszítottam magamtól jött rá, hogy ez tényleg komoly. Hogy most nem csak apró hisztiről van szó. De hogy tudnék azon csak úgy átnézni, ami már két napja is probléma volt. Hogy tudnám azt megjátszani, hogy nem zavar, hogy már megint ugrik az exének.

" Igen, már megint ugrik, már megint vinni kell valahova, már megint megkérte valamire" ,csak ezek pörögtek a fejemben. És ő megint igent mondott, pedig itt vagyok nála, velem van, de ő neki el kell mennie, mert az exe megkérte.

És csak ezután jött a hátbaszúrás igazán. Ja, hogy nem is az exe kérte meg, hanem ő ajánlotta fel, akkor amikor én feküdtem mellette az ágyban. Neki írt sms-t mikor együtt néztünk filmet...s tette ezt csupán merő kíváncsiságból. Kiváncsiságból, hogy megtudjon valamit, egy választ egy mondatra, ami nem tudom, mi lehetett, de nyílván számára sértő volt, ha ennyire fontos, ha még nálam is fontosabb...

Én hülye, meg ha még bűntudatom is van, és kellemetlen is de inkább vele vagyok, csak vele, minthogy egy levegőt szívjak az exemmel (ezt ő érti mire írtam :)). Én hülye nem kérdezem meg az exemtől (akihez nem kevesebb mint hét év fűzött), hogy mi van vele, nem hívom fel, hogy figyu gyere már el értem a munkába, ne kelljen már gyalogolnom...

S, hogy ne haragudjak, mert ő sajna néha hamarabb cselekszik, mint gondolkodik? Vajon elég ez az őszinte mondat a bizalomhoz, elég ez ahhoz, hogy elhiggyem, hogy fontosabb vagyok én neki, mint a múlt? Őszintén? Nem hiszem. Nem tudom elhinni, hogy már nem jelent nekik semmit a múlt, hogy tényleg lezárták... Ha így lenne nem vágdosnának egymás fejéhez semmit, amit utána meg kell beszélni.

És ezek után, én még mindig hülye vagyok, mert miután hazahozattam magam, be is engedtem, s ha nem is tudtam megbocsátani, és nem is tudok hinni egy ideig neki, nem dobtam ki! Nem dobtam ki, mert talán szeretem, talán jobban is mint kellene, mint ahogy megérdemli! 

"Szerencsére az emberek különbözőek,és nem biztos hogy ami egyszer rossz volt az másnál is rossz lesz."

Ezek után ezt még el lehet hinni?