Szeptember 30-ig van munkám. Azt hiszem ez már nem titkos információ, hisz már mindenki megkapta a papírt meddig szól a munkaviszonya. Hát nekem eddig. Részt kell vennem a végelszámolásban.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Mosolygok, mert nekem legalább addig is lesz munkám (válság idején meg ez is nagy dololg), ugyanakkor sírok, mert húú ez még sok idő. Sok idő még, és nekem egyre nehezebb ott maradnom. Egyre inkább bennem van a "mozdulhatnék", az hogy már keresnék valami újat, hogy csinálnék már valami mást, hogy nekivágnék már annak, ami régóta mozog a fejemben.
Nem hiszem, hogy itthon maradok, úgy érzem itt a lehetőség a változtatásra. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer innen elmegyek, hogy más városban, esetleg más országban kezdek új életet, vagy legalábbis kipróbálom magam máshol. Hát most azt hiszem ez a célja a sorsnak velem, hogy végre kimozduljak a megszokott légkörből, hogy végre merjek változtatni, hogy végre elkezdjem élni az álmaim.
Menni, menni, menni szeretnék. Menni messzire, eljutni, olyan helyekre ahol még nem voltam, kipróbálni magam olyan helyzetekben, amibe még nem sodort az élet, megtudni, mire vagyok képes. És mikor, ha most nem? Most még megtehetem. Nincs család, és még nem is lesz egy ideig, nincs a drága anyukámon, és tesómon kívül senki aki idekötne.
Menni, menni, menni. Minél előbb, egyre inkább... Feszélyez a munka, a kötöttség, a dátum, mely megszabja az életem. A dátum, mely határokat szab.
Egyik szemem tehát nevet, de a másik sokkal inkább sír!!!!
