Már egy hete nem írtam semmit, hát elég kevesen is olvasnak :(
Tele van a fejem gondolatokkal, de én is eljutottam oda, hogy mivel tudom, hogy már ismerősök is olvashatnak, nehezebben megy az írás. De megpróbálom ezt a tényt kizárni, és úgy írni, mintha csak magamnak írnék. Legalábbis akkor amikor a magánéletemről írok.
Mi a jó, ha tartjuk az exünkkel a kapcsolatot vagy ha nem? Lehet barátságban elválni, vagy ez csak duma?
Amikor elváltam, elhagytam a volt férjem, tudtam, hogy 7 évet nem lehet kitörölni az életemből, tudtam, hogy szeretném majd tudni mindig, hogy mi van vele... Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy az mindkettőnknek rossz, ha túl gyakran érdeklődünk a másikról. Részéről azért, mert talán félreérti az érdeklődésem, nekem meg az okoz problémát, ha tényleg félreérti. Ezért megtanultam, hogy bár ő a múltam része, tényleg csak a múltamé. Nem kell beszámolnom neki a dolgaimmal, és engem se kell, hogy érdekeljen mi van vele. Nem volt ez egyszerű, hisz néha jó lett volna csak beszélgetni egyet, de az élet úgy hozta, hogy elérte nálam, hogy mint embertől is eltávolodjak. Ma megint nem utasítom vissza ha keres, de nem kérdezek felőle, és nem fogok soha szoros barátságot kötni vele. Tudjuk mindketten, hogy külön életünk van, hogy már nem tartozunk a másikhoz, hogy ha valami véget ért, akkor minden szempontból véget ért. Nincs barátság se, csak ismeretség, közeli ismeretség, amelynek elég annyi, hogy néha ha összefutunk valahol, megkérdezzük hogy vagy...
Amikor pedig az előző "kapcsolatom" ért véget, azt hittük tudunk majd barátok maradni. Mi ugyanis tényleg talán lelki társai voltunk egymásnak, és ezt nem akartuk elveszíteni. De nem működött, mert valakinek mindig fájt, vagy legalábbis valamiért nem bírtuk soha megállni, hogy ne lépjük át a barátság határát. Pedig tudtuk, mint kapcsolat, nem működik a dolog, még nem, vagy talán soha nem!? Aztán rájöttünk, hogy a barátságot is el kell felejteni, maradtunk csak ismerősök, akik, ha összefutnak valahol, csak köszönnek egymásnak és ennyi. Nem mondom, hogy ez jó, de ha azt nézzük mi kell ahhoz, hogy boldogok lehessünk egyszer mindketten mással, akkor talán tényleg ez.
És itt jön az, hogy én nem várom el senkitől, hogy ha velem van, ne tartsa a kapcsolatot az exével, csak szerintem azt érezni kell, hol a határ. Talán az egy kapcsolatnak se tesz jót, ha az exünkkel nagy barátságban maradunk, ha összejárunk vele, mégha tényleg érzelmileg már abszolút nem kötődünk hozzá. Mert bár mint már mondtam, én is azt mondom, hogy igenis, a múltam is a részem, és senki kedvéért nem dobnám el magamtól a múltam, azaz senki kedvéért nem mondanám azt egyik exemnek se hogy nem érdekel mi van veled, de tudni kell felnőtt módjára gondolkodni, és csak annyira beengedni a jelenünkbe a múltat, amikor még senkit nem bántunk vele. De nem csak nekünk kell tudni kizárni részben a múltat, hanem annak a másik félnek (az exünknek) is tudnia kell, hogy mi az amire már nem az exet kell megkérni, amit már nem kell az extől elvárni.
Nehéz dolog ez, a múlt, a jelen... A lényeg ebben a kérdésben is, hogy ne essünk túlzásokba a múlttal kapcsolatban, és ugynakkor szavazzunk elég bizalmat a párunknak, ha a múltja még a jelene része.
Az életünk csak múlttal, jelennel, jövővel egész :)
De ne feledjük, amit elvárunk másoktól, az magunkkal szemben is követelmény kell hogy legyen!
