Miért nem tudom azt élvezni, amim van? Miért kell az embernek mindig több, mint amennyit kap?

Sokszor meg fordul ez a fejemben, mindig, amikor én egy kicsit több szeretgetésre... vágynék. Próbálom élvezni azt amiben vagyok, addig ameddig lehet, de időnként nem tudom megmagyrázni miért jön rám egy érzékeny hullám, s akkor minden fáj. Akkor elég annyi, hogy én szívem szerint vele tölteném az egész napot, hogy vágyom rá, hogy szeretgessen, hogy öleljen, s ne akarjon elengedni, s látom rajta, ő most nem erre vágyik. Elég annyi, hogy bár tudom nem vagyok felesleges, de mégis abban a pillanatban, percben, órában nem érzem elég fontosnak magam. Akkor többre vágyom, s mert nem tudom miért, de fáj a gondolat is, hogy most haza kell menni, s egyedül kell lenni egy délutánt.

Kell, néha kell a magány, de néha meg nagyon rossz tud lenni. Ilyenkor duplán érzékeny vagyok, ilyenkor csak szeretnék feküdni a karjaiban, élvezni, ahogy símogatja a fejem, piszkálja a hajam, érezni, hogy szeret.

S tudom nem várhatom el tőle, hogy  olvassan a gondolataimban, s néma gyereknek anyja se érti a szavát, épp ezért nem haragszom rá, csak is magamra. Magamra, hogy ha bajom van, vagy akármi is, hogy nem tudom elmondani, hogy magamba fojtom...

De sajnos inkább vagyok egyedül, s nem számít, hogy én mit érzek, mire vágyom, hisz sokkal fontosabb, hogy a másiknak mi a jó. Mindig is ilyen voltam, s én már ilyen is maradok. Mártírkodom, ha kell, ha nem :). Tudom eltelik egy kis idő, s majd mosolygok magamon is, mert kipihenem az érzékeny időszakomat...

Majd elkezdem csinálni a dolgom, segítek itthon, megcsinálom az adminisztratív feladataim :), s talán el is felejtem majd, hogy ma én nem ezt akartam csinálni, hogy ma én nem erre vágytam...

Harcolok hát önmagammal ameddig csak tudok, s egyszer talán én se fogok már félni, s merem majd élvezni azt ami van, s nem vágyom majd mindig többre, másra...