Csak egyszer némultam el!

Már megint úgy érzem, túl sok feszültség gyülemlett össze bennem. Lehet velem van a baj, lehet túlságosan magambafolytom a dolgokat, de csak azért, mert ha kimondom rossz látni a reakciókat.

Megint tele vagyok feszültséggel. Nem tudom, hogy én várok-e el túl sokat másoktól, az élettől, de valahogy sose elég az ami van. Próbálok mindent megtenni, azért, hogy jó legyen minden, próbálok nem agyalni, csak élni az életem, de azért én is érző lény vagyok, és ha vágyom valaki társaságára akkor nem 10 percre. Abból anno elég volt. Lehet az a baj, hogy az előző kapcsolatom sok tekintetben mély nyomot hagyott bennem, hogy ha valami történik... rögtön az jut eszembe, hogy vele is így kezdődött, hogy vele is ez volt, és mi lett a vége. Próbáltam nem mutatni, ha valami rosszul esett, próbáltam megérteni a másikat... Most is ezt teszem, de mikor másra vágyom, mint amit épp kapok, akkor nem megy nem mutatni, hogy rosszul esik. Velem van a baj? Miért van, ha elkezdek ragaszkodni valakihez, akkor ha tehetem vele akarok lenni, és nem csak skypen... érintkezni? Velem van a baj, ha inkább szeretném, hogy itt legyen a "választott", mint hogy otthonról online beszélgetést folytassunk? Velem van a baj, ha nem értem, miért nem lehet itt aludni egyet, ha már aludni akar...

Velem is van baj, tudom, de szerintem ha valaki igazán szeretne, akkor lehet ő is arra vágyna amire én. Akkor most lehet itt lenne mellettem...

De szerintem ez se lesz más mint a múlt. Mert ugye itt lehetne most is, mert nem azt csinálja, ami miatt elment (itt már rég elaludhattál volna :) - ugye érti akinek kell :)).

Nem érem be a kicsivel? Ez kb. olyan, minthogy itt egy nagy sárgadinnye, de csak egy falatot kaphatsz (pedig szereted a sárgadinnyét, és szíved szerint megennéd az egészet). Akkor inkább egy falatot se!

Hát nem nagyon jön össze, hogy minden nap, de legalább egy héten ne csak egyszer blogoljak.  Hát igen, leköti minden időm a munka, meg a pasim?! :) Most mégis ez már a második bejegyzés lesz a héten?

Kapom is a panaszokat, hogy elhanyagolm a barátaim, pedig én nem érzem így. Mit jelent egyáltalán elhanyagolni valakit? Az amikor bár minden nap beszélünk telefonon, csak épp nem megyek hozzá, az már elhanyagolás?

Érdekesen gondolkodnak az emberek, és alapvetően tényleg mindenki önző. Mert ugye másban a szálkát is... Persze én se vagyok más, de én úgy érzem próbálok mindig a másik fejével is gondolkodni, és ha valaki azt mondja, hogy ez most rosszul esett legalább bocsánatot kérek, hogy ne haragudjon, de azért elmondom a véleményem. Szerintem a barátságban így fair. Sajnálom, ha bárki a környezetemből mostanság azt érzi, hogy elhanyagolom, de tényleg estig dolgozok, utána meg örülök, hogy azzal a valakivel lehetek, akivel nagyon jól érezem magam, aki egyre többet jelent számomra. Sajnálom, ha bűn az, hogy hosszú idő után végre boldog lehetek, és ezmiatt nincs mindig időm a barátaimra. Szerintem az lenne a normális, ha tudnának ők is örülni az én örömömnek, és néha, ha csak pár percünk is van a másikra, szemrehányás nélkül tudnák ugyanúgy beszélgetni, mint régen.

Szóval azon kívül, hogy dolgozok, meg még otthon is dolgozok, meg pasizok, nem történt velem semmi érdekes a héten. Ja de!!! :) Reggel sms-re ébredtem :). Na de nem az én telefonom csipogott, hanem ahogy ő mondaná (vagy mégsem?) "a választotté". Hát meg is lepődtem, ki ír neki ilyen korán (fél hétkor). Volt már hasonlóban részem, és tudom ilyenkor nem a jóbarátoknak jut eszébe az ember. De tudtam, hogy jobb, ha nem érdekel, hogy ki az. Mert ugye amiről  nem tudunk az nem fáj. Na a lényeg, hogy bár nem kérdeztem ő azért elmondta ki írt neki "üres" :) sms-t. Persze, hogy csaj volt. Hát megint rájöttem magammal kapcsolatban, hogy ha féltékeny vagyok, akkor tényleg leginkább a múltra. Nem tudom megmagyarázni, de sokkal inkább vagyok féltékeny az exekre, mint bárki másra mondjuk egy buliban vagy bárhol. Nem jellemző egyébként rám a féltékenység, de nem igazán jó ebben a tudatban lenni, hogy van valaki, aki talán többet szeretne Tőle!!!

Hát a hétről ennyit, meg februárról is, basszus holnap március :)!!!

Sokan  azt gondolják, hogy milyen nehéz kérdés ez. Én is ezt gondoltam, míg ma nem olvastam egy blogot pont erről rengeteg kérdéssel. És bár most is így gondolom még, de két dolog biztos kell hozzá: idő, és megfelelő időzítés.

Idő: Nem hiszek a szerelem első látásban, azt max. vonzalomnak, leginkább testi vonzalomnak nevezném. Lehet ez egy szenvedélyes kapcsolat kezdete, de valóban egy jó kapcsolat kezdete? Egy igaz szerelem kezdete? Vajon meddig tart ez a fajta szerelem, mikor ér véget a rózsaszín köd, és ha véget ér, lehet-e belőle továbbra is jó kapcsolat, vagy ahogy jön megy is? Ez az igazi szerelem, mikor az ember meghülyül, mikor bizsereg mindene, és nincs tudatában annak amit csinál...

Vagy az igaz szerelemnek idő kell? Nem jobb az, mikor megismerjük a másikat, és tudjuk, hogy mit kapunk? Mikor azért szeretünk bele a másikba ami, nem pedig abba amivel felruháztuk? Nem ér-e többet az, ami még akkor is tart amikor már a szerelem első látásra rég véget ért volna?!

Szerintem az igaz szerelemhez leginkább idő kell. Idő kell ahhoz, hogy megismerjük a másikat, hogy rájöjjünk, hogy ő a lelki társunk... S leginkább ahhoz kell idő, hogy magunknak is beismerjük ez már rég szerelem. Sokszor idő kell ahhoz, hogy észrevegyük, hogy a másik már sokkal többet jelent számunkra, s sokszor ez az idő csak akkor jön el, mikor már nincs velünk az akit bár nem gondoltuk, de szerettünk.

Időzítés: sokszor az időzítésen is sok minden múlik. Lehet, hogy épp sebeinket nyalogatjuk, mikor elmegy mellettünk a nagy szerelem. Sokszor azt gondoljuk, mi még nem állunk erre készen, nem akarunk komoly kapcsolatot, nem akarunk szerelmesek lenni, csak egyszerűen élvezni az életet. És akkor mégis jön valaki az életünkbe, s bár nem akarunk komoly kapcsolatot, de mivel társas lénynek születtünk, megragadjuk a lehetőséget. Találkozgatunk... de nem akarjuk lekötni magunkat. Mégis valamiért egyre inkább ragaszkodunk a másikhoz, egyre jobban érezzük magunkat vele, vagy legalábbis érezzük, hogy jó együtt. De szerelemről nem beszélünk, mert mi nem akarunk még szerelmesek lenni, mi nem erre vágytunk és nem most. A körülmények egyszerűen nem engedik, hogy szerelmesek legyünk.

A szerelem is valahol agyban dől el, az agy dönti el, hogy féken tartja-e vagy szabadjára engedi bennünk az érzéseket. S hogy ki iránt engedi szabadjára? Ez sokszor csak időzítés kérdése :)

Amikor elkezdtem írni, arra gondoltam olyan blogot írok, amin a gondolataim fogalmazom meg, nem a napi eseményeket írom le. Mostanság rájöttem, így elég ritkán kerül majd fel egy-egy új bejegyzés, na meg ha van is gondolatom, mindent nem akarok kiírni magamból. De azt hiszem vagy írok a mindennapjaimról is, vagy leírom minden gondolatom mostantól, hogy legyen értelme a blogírásnak. Aztán kisül ami kisül belőle.

A hetem furcsa hét volt, mert bár nem élek komoly párkapcsolatban, de azért mégis ritkán aludtam itthon mostanság. Hát igen pasinál (vagy pasiknál? :)) aludtam szinte már minden nap. A héten meg kénytelen voltam egyedül itthon aludni. Nem azért mert dobtak (engem nem lehet dobni :)), hanem mert éjszaka dolgozott a "kiválasztott". Hát furcsa volt-e. Nem is tudom? Az egyedül alvás annyira nem is, de reggel rossz volt egyedül ébredni. Rájöttem arra is mennyivel jobb nagy ágyon aludni, ígyhát sok idő után kihúztam én is a sarokülőm és fetrengtem (egyedül :( ). Furcsa, hogy amikor egyedül alszok, nem foglalom el az egész ágyat, bezzeg ha alszik velem valaki tuti magaménak akarom tudni legalább a háromnegyedét. Miért van ez? Ösztönösen jön az emberből, hogy bújjon a másikhoz, ezért mindig "követi", keresi a lábával, a kezével a másik érintését? Fázni is jobban fázok, ha van mellettem valaki, ezért bújok :).

Nem volt elég, hogy egyedül kell aludnom, még a munkahelyen is teljes pörgés volt. Egész héten itt voltak a könyvvizsgálók, és hát lehetett ugrálni nekik. Aranyos kis fiatal csapat volt, de mikor hároman hatfélét kértek, akkor szívem szerint mindegyiket egyesével elküldtem volna oda ahonnan jöttek. Idegileg kicsit kimerűltünk mindannyian, hisz oké, hogy ez a dolguk, de nem csütörtökkre kellett volna rájönniük, hogy még mennyi mindent meg akarnak nézni. A saját munkámmal meg persze nem haladtam semmire. Hétfőtől meg ezért lesz hajtás. Közben persze idegesít, hogy hamarosan bezár a cég. Egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy nem nagy kedvvel megyek be dolgozni. Egyre jobban kezdem megunni a munkám, már lépnék, váltanék... Ez a kötelező helyzet, hogy tudom, hogy vége lesz, de azért még csináljam nagyon rossz. Elment az egésztől a kedvem, és ráadásul mindenki egyre feszültebb. Nem tudom meddig lehet ezt így bírni?!

Azért a szórakozásból is kijutott egy kevés. Voltam (voltunk) moziban. Megnéztük a Valkűrt. Érdekes film volt, de annyira nem nyűgözött le. Viszont érdekes volt, hányszor követett el Hitler ellen merényletet a saját népe... Szóval nem volt rossz.

Na mára ennyi!

Már egy hete nem írtam semmit, hát elég kevesen is olvasnak :(

Tele van a fejem gondolatokkal, de én is eljutottam oda, hogy mivel tudom, hogy már ismerősök is olvashatnak, nehezebben megy az írás. De megpróbálom ezt a tényt kizárni, és úgy írni, mintha csak magamnak írnék. Legalábbis akkor amikor a magánéletemről írok.

Mi a jó, ha tartjuk az exünkkel a kapcsolatot vagy ha nem? Lehet barátságban elválni, vagy ez csak duma?

Amikor elváltam, elhagytam a volt férjem, tudtam, hogy 7 évet nem lehet kitörölni az életemből, tudtam, hogy szeretném majd tudni mindig, hogy mi van vele... Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy az mindkettőnknek rossz, ha túl gyakran érdeklődünk a másikról. Részéről azért, mert talán félreérti az érdeklődésem,  nekem meg az okoz problémát, ha tényleg félreérti. Ezért megtanultam, hogy bár ő a múltam része, tényleg csak a múltamé. Nem kell beszámolnom neki a dolgaimmal, és engem se kell, hogy érdekeljen mi van vele. Nem volt ez egyszerű, hisz néha jó lett volna csak beszélgetni egyet, de az élet úgy hozta, hogy elérte nálam, hogy mint embertől is eltávolodjak. Ma megint nem utasítom vissza ha keres, de nem kérdezek felőle, és nem fogok soha szoros barátságot kötni vele. Tudjuk mindketten, hogy külön életünk van, hogy már nem tartozunk a másikhoz, hogy ha valami véget ért, akkor minden szempontból véget ért. Nincs barátság se, csak ismeretség, közeli ismeretség, amelynek elég annyi, hogy néha ha összefutunk valahol, megkérdezzük hogy vagy...

Amikor pedig az előző "kapcsolatom" ért véget, azt hittük tudunk majd barátok maradni. Mi ugyanis tényleg talán lelki társai voltunk egymásnak, és ezt nem akartuk elveszíteni. De nem működött, mert valakinek mindig fájt, vagy legalábbis valamiért nem bírtuk soha megállni, hogy ne lépjük át a barátság határát. Pedig tudtuk, mint kapcsolat, nem működik a dolog, még nem, vagy talán soha nem!? Aztán rájöttünk, hogy a barátságot is el kell felejteni, maradtunk csak ismerősök, akik, ha összefutnak valahol, csak köszönnek egymásnak és ennyi. Nem mondom, hogy ez jó, de ha azt nézzük mi kell ahhoz, hogy boldogok lehessünk egyszer mindketten mással, akkor talán tényleg ez.

És itt jön az, hogy én nem várom el senkitől, hogy ha velem van, ne tartsa a  kapcsolatot az exével, csak szerintem azt érezni kell, hol a határ. Talán az egy kapcsolatnak se tesz jót, ha az exünkkel nagy barátságban maradunk, ha összejárunk vele, mégha tényleg érzelmileg már abszolút nem kötődünk hozzá. Mert bár mint már mondtam, én is azt mondom, hogy igenis, a múltam is a részem, és senki kedvéért nem dobnám el magamtól a múltam, azaz senki kedvéért nem mondanám azt egyik exemnek se hogy nem érdekel mi van veled, de tudni kell felnőtt módjára gondolkodni, és csak annyira beengedni a jelenünkbe a múltat, amikor még senkit nem bántunk vele. De nem csak nekünk kell tudni kizárni részben a múltat, hanem annak a másik félnek (az exünknek) is tudnia kell, hogy mi az amire már nem az exet kell megkérni, amit már nem kell az extől elvárni.

Nehéz dolog ez, a múlt, a jelen... A lényeg ebben a kérdésben is, hogy ne essünk túlzásokba a múlttal kapcsolatban, és ugynakkor szavazzunk elég bizalmat a párunknak, ha a múltja még a jelene része.

Az életünk csak múlttal, jelennel, jövővel egész :)

De ne feledjük, amit elvárunk másoktól, az magunkkal szemben is követelmény kell hogy legyen!

Már régóta szoktam én is gondolkodni azon, amit ma egy blogon olvastam: mikor mondjuk azt, hogy a kapcsolatunk már komoly. Mikor mondjuk mi nők, és mikor mondják a férfiak.

Sokan szerintem akkor érzik, hogy ez már komoly, amikor ha valaki megkérdezi, hogy el tudod-e vele képzelni az életed, akkor azt mondja hogy IGEN. Szerintem, nem itt kezdődik a "komolyság" kérdése. Egy kapcsolat lehet szerelem nélkül is komoly, sőt szerintem az igazán komoly kapcsolatoknál nem is szerelemről beszélünk, hanem attól sokkal többről. Hisz ha belegondolunk mi a szerelem? Szerelmes lehet bárkibe az ember, a szerelem egy villámcsapás, bizsergés... A szerelemhez ismerni se kell a másikat, egyszerűen csak jön, és azt se tudjuk megmagyarázni miért, miért pont nála... Csak érezzük, érezzük hogy beleremeg mindenünk, ha meglátjuk, hogy görcsberándul a gyomrunk, szinte már megrészegedünk. És az a kapcsolat, ahol van szerelem valóban komoly? Biztos, hogy egy életre szól? Hisz igazán csak arról van szó, hogy a rózsaszín felhőtől nem is látunk. Nem látjuk, milyen is valójában a másik, nem is tudjuk ki az akit oly nagyon szeretünk, ki az akivel abban a pillanatban úgy érezzük, hogy egy életreszóló kapcsolatban vagyunk. De mi van ha kijózanodunk??!! Komoly kapcsolat valóban az ilyen?

Vagy az a komoly kapcsolat, ahol nincs szerelem, de van valami sokkal fontosabb, sokkal tisztább, átláthatóbb dolog? Amikor bár nincs az őrült nagy bizsergés, nem vagyunk idegesek, mikor meglátjuk a másikat, de mégis jó vele lenni, mégis ragaszkodunk, ragaszkodunk ahhoz, akit már megismertünk, akiről tudjuk hogy milyen, akit teljes egészében annak látunk, akinek mutatja magát. Akivel lehet, hogy nem érezzük azt a mérhetetlen boldogságot (bár kérdés az is mit nevezünk boldogságnak), mint mikor szerelmesek vagyunk, de szeretjük úgy ahogy van. Az a kapcsolat, amelyben lehet eleinte nincs bizsergés, de egyre több együtt töltött nap, este után, már szinte a szánkra jön a szeretlek szó, már szinte nem tudjuk miért, de oly erősen öleljük, hogy már szinte fáj, hogy egyre többet bújunk, és egyre jobban érezzük, hogy fontos a másik nekünk. A kapcsolat amiben rövid időn belül megszűnik a gátlásosság, amiben nyíltak vagyunk a másikkal minden tekintetben, amiben nem érdekel, hogy reggel ha felkelek ugyan kiszeret-e a másik belőlem a látványtól... Ez a komoly kapcsolat?

Meg lehet ezt egyáltalán válaszolni? Mindenkinek más és más a komoly kifejezés jelentése. Van aki arra mondja hogy komoly, ha már szerelmes, van aki meg szerelem nélkül is komolynak érzi a dolgot.

Nekem egy dolog számít. Jól érezzem magam a másikkal!!!!! Ha megkérdezi valaki, hogy vele akarod leélni az életed, azt tudjam mondani, hogy nem érzem így, de okot se tudok rá mondani, hogy miért ne!!!

Ha tőlem megkérdezi valaki, hogy ez most komoly, én vissza fogok kérdezni: "Mit nevezünk komolynak?"

Közölték, hogy meddig számítanak a munkámra a cégnél. Fontos szereplője leszek a végelszámolásnak, mondhatni (ahogy a főnök fogalmazott) az ő támasza. Hát ennek aztán nagyon örülök (több mint 100 kg támasza, na fasza :) ).

Nem tudom mennyire jó ez nekem. Nehéz szívvel mondtam rá igent, hisz ha belegondololok, nem tudom ki bírom-e addig. Azt éreztem, hogy elkötelezem magam olyan mellett, amit nem biztos, hogy lelkileg végig tudok csinálni. Ott legyek végig, míg be nem zárják az ajtókat, nézzem végig, milyen semmivé válik életem első munkahelye. Nézzem végig, ahogy elmennek a kollegák, a barátok... Ráadásul mindezt kettesben a főnökkel (mégha egy fiatal, sármos pasi lenne... de nem :( ).

Minden nap ezen idegeskedek, hogy mit kellene csinálni, de ha felmondok bukik a  végkielégítés... Azt meg nem engedhetem meg magamnak, hogy még ha nem is olyan sok, de mégis valamire elég pénzt veszni hagyjak. Kényszerhelyzetban vagyok, és dühít ez a tény. Mert oké, hogy sokat tanulhatok majd ezekben a hónapokban, de mit kezdek utána?

Nem lesz egy könnyű év, már most látom. Meggyőződésem, hogy kísért a 9-es szám. Bár egyesek szerint csak belemagyarázom, de eddig semmi nem végződött jól, ami bármely okból is kapcsolódott hozzá.

Életem során egy csomó mindenben megfordult a 9-es. Majdnem 9-én születtem :), szeptemberben :). Mekkora tragédia már ez hogy egyáltalán a világra jöttem :).

Na de tényleg megilyedek a 9-től, de most inkább nem merülök bele, mennyi minden kötődik hozzá.

Lehet tényleg csak belebeszélem, de basszus 2009 van. Már amikor megláttam a naptárban, hogy jövőre 2009 :) paráztam. Na ez nekem tuti életem legszarabb éve lesz. És láss csodát, kezdődik. Már sikerült elveszteni egy "jóbarátot", megszűnik a munkahelyem, és még a kocsim is beszart. Halleluja, éljen 2009!!!!

Annyi gondolat volt a fejemben, és már megint nem tudom, hogy kezdjek neki. Belevágok a közepébe, a lecsóba. Még címe sincs a bejegyzésemnek, majd utólag adok neki, majd a gondolatok szülik a címet :)

Kezdem a kapcsolatokkal. Mi kell, ahhoz, hogy valamire azt mondjuk, ez már kapcsolat? Mi az amit az embernek éreznie kell ehhez? Mi az a több, ami miatt azt mondjuk, ez már kapcsolat. Eddig azt gondoltam, hogy nem kell lángolás, hogy ahhoz, hogy valami kapcsolattá forrja ki magát nem a lángolásra van szükség, és hiszem ezt még ma is, de tegnap halottam egy t?rténetet és elgondolkodtam. (ez tőlem nem furcsa, hisz mindig agyalok). A lényege a storynak, hogy van egy pár, akik életükben először mikor meglátták egymást már ott volt az a húúúú, de mindketten párkapcsolatban voltak még akkor. Telt az idő, mindig érdeklődtek egymásról a közös barátoktól, de mivel párkapcsolatban voltak több nem volt. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyszer csak mindketten szabadok lettek, és hát láss csodát egymásra találtak. Elmondásuk szerint ők egymásnak lettek teremtve, már a második alkalomkor a gyerek nevéről beszéltek... Látszik is rajtuk, hogy nagy a szerelem, így sok hónap után is. Ezen elgondolkodtam. Hány kapcsolatban adatik meg, hogy így kezdődött, hogy szerelem (?) első látásra? Vajon ez a normális, és azok, akik azt mondják, hogy majd kialakul, valóban kialakul? Az is lesz olyan kapcsolat, mint az előző történet szereplőié? Vagy akkor mindenki várjon arra, hogy egyszer csak eljön az ő életébe is az, akinél az első pillanattól kezdve érzi, hogy ő kell neki? Nem elég az egy kapcsolat kialakulásához, ha tök jól érezzük magunkat a másikkal, ha vonzódunk hozzá, ha hiányzik is, csak épp nincs lángolás? Ez kevés lenne? Szerintem nem, szerintem sokszor többet ér egy erős kötődés, mint maga a szerelem. Szerintem a szerelem csak megbolondítja az embert. Nekem kell egy kapcsolatban a szabadság, de ugynakkor érezzem, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy más is kell, sőt senki más nem kell. És érezzem ezt a partner részéről is.

És akkor a szabadság. Lehet az ember kapcsolatban elég szabad? Mert ugye én azt vallom, hogy megadom a másiknak a szabadságot, hogy mehet bulizni, ha arra vágyik, hogy nem kell minden percet együtt tölteni. De mi az ami, még nem túlzás ilyen szempontból. Vajon, ha a párom (aki most nincs!??? :) ), minden hétvégén mást se akarna, csak buli, haverok... mennyire tetszene? Nem tudom, talán nálam is beütne a krakk. Bár az én birka türelmem, ha szeretek valakit, sok mindent elvisel (lásd előző évek példája - 7 év egy pasi mellett, pedig már mikor megromlott Istenem). Szóval, miért ilyen fontos az embernek a szabadsága? Miért van az, hogy én se tudok komolyan belevágni egy kapcsolatba se, miért félnek az emberek a kötöttségtől? Talán, mert jó érzés, ha nem kér számon senki, ha azt csinálhatom, amihez kedvem van. És az igazi mázli szerintem, ha valaki ezt egy kapcsolatban is megtalálja. Ha egy kapcsolatban megőrizheti a kis személyi szabadságát is, de szerintem ez nagyon ritka.

Mert ugye, ki az aki nem vágyik bulira. Aki nem vágyik hétvégi iszogatásra a haverokkal, táncestre a helyi dizsiben... Mindenki sztem. még én is, még én is rosszul érzem magam, ha nem ihatok egy hétvégi buliban. Basszus karácsony környékén annyit buliztam, és persze ittam, hogy már azt éreztem, erre símán rá lehetne szokni. Basszus de mire volt ez jó? Nem tudom, de jó volt. Egyszerűen akkor ott megéri, mert hogy feldobja az embert, mert milyeneket lehet röhögni, és ha másért nem mert az ember nem tudja befogni a száját, és talán akkor a legőszintébb, néha meg kell, hogy kimondjuk, amit akkor gondolunk. Most hétvégén egyébként nem buliztam, sőt szilveszter óta, csak kétszer voltam, és most valahogy nem is hiányzik. De meddig? Meddig bírom buli nélkül? Szerintem nem sokáig, és remélem meg fogom találni majd azt a valakit, aki szintén így lesz majd ezzel, akivel nem lesz probléma ez a kérdés sem :)

Jöjjön aminek jönnie kell. Írok a munkáról is. Pár nappal ezelőtt azt gondoltam, erről nem tudok mit írni a munkámról. Hát a válság tett róla, hogy legyen gondolatom a munkahelyemmel kapcsolatban is.

Tegnap bejelentették, hogy bezárják a céget. Közel 700 fő marad munka nélkül, ebből kb. 500 fizikai, hanem több. Hát ez most nálam is kiütötte a biztosítékot. Eddig soha nem aggódtam a munka miatt, pedig két és fél évig "diplomás szalagmunkás" voltam. Épp ezért érzem át a szakmunkások helyzetét, de sajna a miénk se jobb. Végig kell nézni, ahogy teljesen leépül az a cég, ami több mint három éve ad nekem munkát, van akinek meg már 10 éve. Hát nem lesz egyszerű. Belegondolok, hogy én még akkor is mehetek dolgozni, amikor már szinte minden kiürül. Amikor már üresek lesznek a csarnokok, amikor már az irodák is kiürülnek, mi meg könyvelhetjük azt, ami már nincs is. Még hónapokig dolgozhatunk úgy, hogy már nem hajt semmi, hogy mindenről, és mindenki arcáról az jut eszünkbe, hogy lassan vége. Lassan meg kell vállni a kollegáktól, ott kell hagyni azt amit szerettem csinálni, és ahol szerettem dolgozni. Ülök nap mint nap a gép előtt és azon kapom magam, hogy csak gondolkodok, nem dolgozok. Szétnézek az irodában, és mások is ezt csinálják, kimegyek a folyosóra, és mások is ténferegnek. Mindenki keresi a magyarázatot, de nem találja. Mindenki próbál dolgozni, de senkinek nem megy. Bemegyek egy másik irodában, és ott is ez a téma, most mi lesz, ki mihez fog kezdeni? Aggódik mindenki, még a fiatal ambíciózus emberek is.

A tegnapi gyűlés után bejött az egyik igazgató hozzánk, beszélgettünk, majd azt mondta, Kata neked mi a véleményed, kíváncsi lennék rád is, te mit gondolsz erről az egészről. Most erre mit mondjak, azt, hogy csak néztem a sok embert miközben közölték velük, és azt láttam, hogy basszus nem az a gáz, hogy én 27 évesen a gazdasági válság miatt elvesztem a munkahelyem, hanem az, a dolgozók min. 60 %-a 40 év felett van. Ők hogy találnak munkát? Mi lesz azokkal, akik még Kecskemétről se tudnak mozdulni, akiket ide köt a családjuk vagy bármi. Mi lesz azokkal a férj, és feleségekkel akik mindketten itt dolgoztak? Miből fogják eltartani  a családjukat? Aztán a másik gondolatom, hogy fair volt a cég részéről, hogy közölte időben, hogy megtesz mindent, hogy legyen időnk felkészülni, de közben meg, kurva szar, hogy tudjuk. Mert ebben a tudatban nehéz dolgozni is. Nem tudjuk már olyan lendülettel, olyan odaadással csinálni a dolgunkat mint eddig.

Ami miatt aggódok leginkább az, hogy bár tudom, hogy vége lesz, de nem tudom mikor. Mert ki tudja mennyi idő lesz még a gyártás után felszámolni az egész céget. És hogy keressek úgy másik munkát, hogy tudom számítanak itt is a munkámra, hogy tudom mindent megtesznek majd azért, hogy a végsőkig maradjak. Mert kivel pótolnának most hírtelen minket? De közben meg csak üljek a babérjaimon és várjak? Csak akkor kezdjek el keresni, amikor már tudom, mikor lesz vége? És akkor hol? Ebben a válságban hol találok munkát? Itt Kecskeméten nem hiszem. Pesten? Vagy marad külföld? Vajon ott menni fog?

Rengeteg gondolat van  fejemben, aggódok a jövő miatt, de a legjobban attól, hogy baromira meg fog minket viselni ez a pár hónap. Hogy nagyon nehéz lesz otthagyni azt ami az életem egyik legfontosabb helyszíne volt, a munkahelyem, ahova ha bementem, minden gondom elfeljtettem, ahol életreszóló barátságokra találtam, ahova annyi emlék, nevetés, öröm köt. Ahol ott vannak azok az emberek, akik már az utóbbi hónapjaim, éveim egyik legfontosabb szereplőivé váltak.

Mennyi emlék? Csak ez marad, a sok emlék :(

Csessze meg a válság!!!!

"Összegezve a dolgokat, igen baromi nehéz tudni, mikor mi volna a jó, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. De megismerni magunkat, és megtalálni a válaszokat is csak akkor tudjuk, ha nem zárkózunk el a lehetőségek elől, ha szabadjára engedjük, azt ami bennünk van. Ha azt csináljuk amihez kedvünk van, és akkor amikor szertnénk."

Basszus ezt én írtam. És mennyire igaz is, de miért olyan nehéz mégis így élni? Miért olyan nehéz azt csinálni, amit szeretnénk, azt mondani ami bennünk van? Miért könnyebb elzárkózni a lehetőségek elől? Miért van, hogy ha elkezdünk nyitni is, egyszer csak arra ébredünk,hogy már megint visszahúzódunk. Mindig ezt csináljuk, elkezdünk valamit, majd keressük a kifogásokat, hogy miért is nem akarjuk már ezt. Például elindul az ember futni, jaj de jó, jaj de szép, hogy kikapcsol, és még a fáradtságérzetet is élvezzük. Aztán el tellik pár nap, hét... kinél mennyi, és már nem is annyira jó, már baj, ha fúj a szél, ha esik az eső, vagy éppen most túl sokan vannak a pályán, nem elég kék az ég... Jönnek a kifogások, még akkor is ha szeretjük csinálni.  Leállunk vele és csak panaszkodunk, hogy de jó is lenne futni. Milyen jó is volt... Pedig attól, hogy fúj a szél, hogy esik az eső, vagy szakad a hó, attól még a lábunk mozog, hisz azt nem a szél... irányítja. Az agyunk dönti el, hogy akarunk-e futni, nem az időjárás. Az agyunkkal látjuk a napsütést még esőben is. Csak akarni kell, és észre se vesszük, hogy majdnem felkapott a szél. Csak akarni kell és minden működik, minden úgy megy ahogy szeretnénk. De miért olyan nehéz akarni, miért fog vissza minket bármi is? Miért nagyobb a félelem már előre, miért tartunk már előre attól, hogy jaj elázik a hajam, megcsúszok a havon, feldönt a szél? Miért ilyedünk meg attól, amiről még azt se tudjuk milyen erős, mikor még azt se tudjuk mit okozhat... ?!

Miért? Sokszor azért, mert egyszer már megcsúsztunk a havon, vagy majd fel kapott a szél. Mert már voltak rossz tapasztalataink, és azt hisszük ez most is így lesz. Lehet fel akkora vihar sincs, de mi már felnagyítjuk, és lemondunk arról, amit szeretünk csinálni. Elzárkózunk mindentől, és mindenkitől. Pedig csak a futó cipőt kellene felvenni és gyííí :)

Már csak meg kellene találnom a futócipőm :)

Pár héttel ezelőtt, pontosan négy, még azt gondoltam, hogy mostanában nem engedek senkit közel magamhoz. Elég volt a csalódásból, a pasikból, szeretnék a munkának, a családomnak, és magamnak élni. Hát nem igazán jött össze.

Ahogy az idézet is mondja: "Minden vég valaminek a kezdete is egyben"! Hát aznap amikor eldöntöttem, hogy itt a múltam vége, ezt tényleg le kell zárni, már jött is valami új. Abban a buliban találkoztam valakivel, amelyikben a régi pasimról végleg lemondtam.

Találkoztam hát valakivel, akit talán soha nem vettem volna észre, ha nem vigyorog úgy, mint egy tejbetök és nem olyan szöveggel jön oda, ami mosolyra fakaszt. Azonban pár másodperces diskurzoson túl nem jutottunk, de nem tudom meg mondani miért, valami megfogott benne. Másnap bejelöltem iwiw-en és ő bár azt se tudta sztem. hogy ki ez a hülye csaj, üzent.

Ez már négy hete volt, s most nem fogom leírni mi volt az elmúlt négy hét alatt. Röviden csak annyi, hogy eljutottunk odáig, hogy bár azt mondjuk, hogy ez nem kapcsolat, de mégis sokat vagyunk együtt. Egyre több érzést váltunk ki egymásból, de hogy mi ez talán mi se tudjuk. Talán csak belemenekülünk valami jóba a magány elől, közben meg aggódunk, hogy jaj csak meg ne bántsuk a másikat. Mert mi van, ha az egyikünk többet kezd el érezni, a másik meg lépni akar. Nem tudom, rossz is belegondolni, csak azt tudom, nem akarok én se sérülni, és őt se akarom megbántani. Nem tudom, mennyire sikerült lezárnom a múltat, és azt sem tudom akarok-e mostanság komoly kapcsolatot. De azt tudom, hogy jól érzem magam, hogy van valaki aki mellett nyugodt vagyok, aki mellett nem idegeskedek, akivel jó együtt lenni, sőt aki már hiányzik is ha nincs velem, akinek jó hallani a hangját, és akin jó láni, hogy talán fontos vagyok neki. Aki teljesen más mint az eddigi pasik az életemben, akinek talán teljesen más az életcélja mint nekem. De mégis szeretném egyre közelebb engedni magamhoz,  nem foglalkozni azzal, hogy mi lesz, ha... .Jó lenne csak úgy átadni magunkat egymásnak, de amíg azt mondjuk, hát nem tudjuk mi ez, míg nem merünk megnyílni a másik felé, vajon működni fog-e a dolog. De vajon nem rontunk-e el azzal valamit, ha már most komolyan vesszük azt ami köztünk van. Mi a rosszabb, óvatosnak lenni, és elnyomdni magunkban a pillanatnyi érzéseket, vagy átadni azoknak magunkat, mégha később rá is jövünk, hogy ez nem a másiknak szólt 100%-an.

Nem tudom, nem tudom mit kellene tennem. Jól érzem magam vele, és nem akarom elengedni, de bántani se!!!!

"Persze először mindenki úgy gondolja, hogy megadja az esélyt, de lehet később ez az esély tovább ronthatja a dolgokat ... A lényeg, hogy neked kell eldöntened, először is azt, hogy te mit akarsz! Ha akarod, vágj bele, ha meg nem ..."

Hát igen, az esély ronthatja a dolgokat, de sokszor az ember úgy érzi, nem érdekli mit ront el, ezt nem tudja eldobni magától. Bármennyire is azt mondja az esze, ezt nem kellene, valami miatt mégis ad egy esélyt. Mert úgy érzi, hogy ha őt eldobja magától, akkor ki lesz az akit valaha is közel enged, akire azt mondja, hogy igen vele érdemes megpróbálni. Nehéz eldönteni, mikor mi a jó, sokszor nem is lehet tudni, hogy mit akar az ember, ezt nem olyan egyszerű eldönteni, s talán nem is kell. Az esély lehet tovább rontja tényleg a dolgokat, de utólag mégha valakinek fájni is fog, senki nem fogja bánni, mert a fájdalom is csak azt jelzi, hogy ezt kár lett volna kihagyni az életünkből.

"Szerintem a szakítás óta eltelt 2 hónap nagyon kevés idő. Nekem már egy év telt el, de még mindig nem vagyok biztos hogy kész lennék egy kapcsolatra. Lett volna normális pasi korábban, de talán tudat alatt eltaszítottam. Szerintem azt hogy mikor állsz készen, tudni fogod. De amíg ilyen bizonytalan vagy, addig szerintem nem. Ezt először magadban kell letisztáznod.
Ja, és igen, a szabadságnak sok előnye van. Akkor és azt csinálsz amit csak akarsz... Ez egy ideig nagyon jó tud lenni :)"
 

Az hogy mi a kevés, vagy sok idő, azt nem lehet napokban, hetekben, hónapokban mérni. Az attól függ, hogy lép ki az ember egy kapcsolatból. Mikor már a szív és az ész is ugyanazt mondja, úgy következik be a szakítás, akkor nem számít, hogy egy hét vagy egy év tellik-e el. Nekem pár hét telt el egy hosszú kapcsolat lezárása után, mígnem jött valaki más. Nem éreztem, hogy kár belevágni, hogy én csak belemenekülök egy újba, és bármennyire rosszul is végződött a dolog nem bántam meg. Sok mindent kaptam attól a kapcsolattól is. Azt nem lehet érezni, hogy készen áll-e az ember, egyszerűen csak ha valami jó, akkor kár eldobni, ha már nem lesz jó, akkor meg ki lehet lépni. Lehet egyáltalán készenállni egy kapcsolatra? Ez nem munka, erre nem lehet fekészülni.

A szabadság előnye...?  Csak akkor csinálhatjuk azt amit akarunk, ha szabadok vagyunk? Nem, lehet az ember a partnere mellett is az aki, és csinálhatja azt amit szeret, szeretne. Ha megtaláljuk azt, aki mellett önmagunk lehetünk, eszünkbe se jut, hogy milyen jó lenne szabadnak lenni, hisz a kapcsolatunkban is azok lehetünk.

"mindenki máshogy dolgozza fel az ilyesmit
van, akinek az segít, ha egyből belemászik egy másikba, van aki baromi sokáig "emésztgeti" a történteket

ezek szerintem nem olyan dolgok, amit tudni lehet, csak érezni
és addig jó, amíg kikapcsol a józan ész
ha filózol rajta, hogy most akarod vagy mégsem, akkor nem érdemes belevágni
szerintem"
 

A józan ész soha nem kapcsol ki, hamár kikapcsol, az csak bajt okoz. Az már betegség :). Ha filózol rajta? Lehet, először filózik az ember, de lehet pár alkalom után, eszébe se jut filózni. Én is mondtam már nemet, mert mérlegeltem, feltettem a kérdést mire vágyom, és mit kaphatok ettől a kapcsolattól. De mire jó ez? Hisz lehet tudni, mitől mit kaphat az ember? Nem !!! Lehet nem érdemes belevágni, ha filózik rajta az ember, de ki az aki minden egyes kapcsolata előtt azt érezte 100%-ig hogy ő kell nekem, ki az aki minden kapcsolata előtt tudta, hogy nem kell más. Ne hazudjunk már magunknak, mindenki filózik mindenen, az elején meg főleg.

"Eddig én is ilyen voltam, hogy mindenkinek adtam esélyt, akit "normálisnak" tartottam. Csakhogy egyikből se lett szerelem. Bár sokat lehet tanulni az ilyen kapcsolatokból is, de mégis elvesztegetett időnek éreztem azt a 8 hónapot..

Szerintem ne agyalj azon, hogy készen állsz-e, vagy nem. Ha majd ott áll előtted a lány, úgyis tudni fogod hogy készen állsz-e. :)"
 

Elvesztegetni 8 hónapot? Szerintem semmivel sem vesztegeti az ember az idejét, épp azért mert mindenből lehet tanulni. Mindenki társas lény, arra születtünk, hogy párban éljünk, senki nem bírja a magányt igazán, akkor hogy beszélhetünk elvesztegetésről. Az idő elvesztegetése az, amikor állítjuk, hogy nekük jó egyedül, és meg se próbáljuk, hogy milyen mikor van valaki. Azzal, hogy újabb embereket ismerünk me nem vesztegetjük az időnket. Persze nem érdemes mindenkire pazarolni az időt ez tény.

Ha majd ott áll előtted.... Nem tudom, miből lehet tudni. Valaha én is úgy gondoltam, ha majd itt áll előttem tudni fogom, de lehet soha nem jön el az akinél tudni fogom akkor amikor már itt áll előttem, lehet csak a negyedik, vagy ötödik randi után fog úgy ott állni előttem....

Összegezve a dolgokat, igen baromi nehéz tudni, mikor mi volna a jó, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. De megismerni magunkat, és megtalálni a válaszokat is csak akkor tudjuk, ha nem zárkózunk el a lehetőségek elől, ha szabadjára engedjük, azt ami bennünk van. Ha azt csináljuk amihez kedvünk van, és akkor amikor szertnénk.

Egyszer valaki azt mondta nekem, nem azt kell megbánni, amit meg se tettél!!!! 

Milyen igaza volt :)

Azt hittem, már soha nem jön elő ez az érzés, hogy miért pont én, hogy tényleg tudok a bajommal együtt élni. De rá kell, hogy jöjjek nem. Azt gondolná az ember, hogy ő erős, és nem okozhat gondot az, hogy valakivel meg kell osztania a bajait, de én most meginogtam. Csak feküdtem, és kerestem a szavakat, de bármennyire is próbáltam egymás után rakni őket, és kimondani nem ment. Csak feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam hogy lehetek ekkora hülye, hogy sodródom ész nélkül, és ezzel rontok el mindent. De szeretek sodródni, csak hát nekem meg kell gondolnom ezt is. Elegem van, hogy mindent meg kell fontolnom!!! Pedig már Charlie is megmondta: Az légy aki vagy, és érezd jól magad!!! :)

Ma nem tudtam az lenni, aki vagyok, nem tudtam megnyílni, és ha valami akkor ez zavar leginkább!

Folyt. köv. holnap :)

Hipofízis adenómám van, azaz agyalapi mirigy daganatom. Anno mikor ezt meghallottam nem tudtam mit kezdjek vele. Most akkor mi lesz, fogok még valaha normális életet élni, lehetek majd egyszer olyan mint bárki más, olyan mint a többi nő? Ha ez felszívódik helyre jön majd minden? Nem lesz több szexuális problémánk, minden úgy fog nálam is működni, mint ahogy az normális lenne? Csak jöttek és jöttek a kérdések, és nem tudtam rá a válaszokat. Folyamatosan szenvedtem attól, hogy mások babakocsit tologatnak, nekem meg még a szeretkezés gondolata is fáj. A pohár is gyorsan betelt, inkább elnéztünk a problémák felett, minthogy próbáljuk megoldani. Belefáradtam abba, hogy tabuvá vált minden ami a betegségemmel kapcsolatos, hogy azzal az emberrel akivel éltem, hiába osztottam meg, mit kellene tenni...nem haladtunk előre. (Az én betegségemnek köszönhettük szerinte az ő játékszenvedélyét is) Elhittem, hogy más nem fog így elfogadni, ahogy vagyok, hogy nem mindenki nézné el mivel jár együtt a betegségem. Vele maradtam, túl sokáig, mígnem rá nem ébredtem, nem érdekel mennyire lesz nehéz, nem akarok már vele lenni.

Feladtam a régi életem, újat kezdtem. Azóta gyógyulok, egyre jobban érzem magam, más ember lettem, és rájöttem, az hogy más elfogad-e vagy sem, rajtam múlik, nem azon, hogy mi bajom van. Volt aki ráébresztett, nincs ezzel baj, csak beszéljek időben róla.

De mi az, hogy időben? Honnan tudja az ember mi a megfelelő idő? Mikor kell arról beszélni, hogy én egy kicsit másképp működök, mint az átlag? Szeretnék olyan lenni, mint egy egészséges nő, akinek nem kell azt mondania a pasinak, hogy még ne először beszélnünk kell. De nem vagyok az, és azt hiszem meg kell tanulnom, hogy attól, hogy elmondok magamról dogokat, még nem omlik össze a világ. Meg kell tanulnom időben beszélni, és nem elmenekülni, hátat fordítani azért embereknek, mert ez egyszerűbb.

Ilyen jellegű problémákkal a vállamon, lehet-e agyalás nélkül is belevágni egy kapcsolatba? Védekezek, agyalok, de talán egyszer megtalálom azt a személyt, aki mellett érdemes lesz elhinnem, hogy felesleges agyalni :)

...hónap lennék: augusztus

...a hét egy napja lennék: szombat

...a nap egy időpontja lennék: reggel

...bolygó lennék: Vénusz

...tengeri állat lennék: delfin

...cím lennék: a saját címem

...berendezési tárgy lennék: gyertya

...bűn lennék: gyönyör lelkiismeret nélkül

...történelmi személy lennék: Katalin cárnő :)

...folyadék lennék: higany

...drágakő lennék: kék topáz

...fa lennék: jegenyefa

...madár lennék: kolibri

...szerszám lennék: franciakulcs

...virág lennék: rózsa

...időjárás lennék: napsütés

...mesebeli lény lennék: ????????

...hangszer lennék: hárfa

...állat lennék: még mindig delfin

...szín lennék: kék

...érzelem lennék: öröm

...zöldség lennék: paradicsom

...hang lennék: nevetés

...elem lennék: levegő

...autó lennék: valami szép kombi

...dal lennék: touch me

...film lennék: Terminál

...könyv lennék: Kis herceg

...étel lennék: tejszínes csirkés tészta

...hely lennék: tengerpart

... íz lennék: édes

...illat lennék: valami nőies

...hit lennék: remény

...testrész lennék: szív

...arckifejezés lennék: mosoly

...tanóra lennék: matek

...rajzfilm lennék: jégkorszak

...mértani alakzat lennék: sokszög

...szám lennék: 9

...ruhadarab lennék: sapka

...ékszer lennék: nyaklánc

...kiegészítő lennék: óra

...szeretet megnyílvánulása lennék: ölelés

...rovar lennék: hangya

...gyümölcs lennék: körte

...sminkes cucc: szempillaspirál

...festmény: sivatagos kép

...szobor lennék: szabadság szobor

...épület lennék: tadzs mahal

Tényleg nehéz eset vagyok, és nem tudom ki vagyok én? Nekem nem jött mindenre egyből a válasz, sokszor sokat írtam volna, néha meg semmi. De azért köszi G. hogy rávettél írjam én is le, ezzel is kicsit közelebb kerültem magamhoz :)

Pár hete mikor meghallottam egy ismerőstől, hogy van blogja, gyerekesnek gondoltam, majd elkezdtem olvasgatni, és láss csodát én is belekezdtem.

Ma semmi értelmes nem jut eszembe, talán mert kezdek leszokni az agyalásról  :), ezért a kezdőlapra elég is ennyi:

ÉLEK ÉS VIRULOK!!!!!