Csak egyszer némultam el!

"Virágzó rózsakert előtt állt.

     - Jó napot! - mondták a rózsák.
     A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
     - Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
     - Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
     - Ó! - mondta a kis herceg.
     És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben! ...
     
  ... És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
     Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett. " 

Már említettem korábban, hogy van egy betegségem (ld. cím), de nem igazán sokat írtam róla. Mivel megfogadtam, hogy csak komoly témákat publikálok, hát azt hiszem itt az ideje, hogy többet is írjak a bajomról

Remélem, hogy az infókkal segítségére leszek másoknak is, s igazán csak ez öszötnöz, hogy megosszam a történetem másokkal is.

Emlékszem anno idestova négy éve én is az internetnek és a googlenak köszönhetően jutottam el odáig, hogy megtaláltam a megfelelő orvost, aki diagnosztizálta a bajom.

Idejét se tudom mikor kezdődtek az első tünetek. Ha belegondolok már 15 éves korom körül voltak szemölcsök az ujjamon (amik a kezelés elkezdése után igen gyorsan eltűntek). A menstruációm 12 évesen már megjött, de igazán soha nem volt rendszeres, mindig volt egy-két hónap egy évben mikor kimaradt. Erre persze a nőgyógyászok azt mondták hogy normális (most minden hónapban fogamzásgátló szedése nélkül pontosan 28 napra megjön). Rosszullétjeim, hányinger, hányás, szédülés a főiskolai évek alatt kezdődtek (20 éves korom körül). Fejem amióta az eszem tudom elég sűrűn fájt, a mensturációm minden hónapban komoly hasfájásokkal, migrénnel... járt. Volt, hogy felkelni se tudtam, de erre is csak azt mondták, majd elmúlik a szülés után. Az igazi problémák a fogamzásgátló szedése után kezdődtek. Jöttek a szexuális gondok (fájdalmas szex...mint kiderült a száraz hüvely miatt), egyre többet kimaradt a menzeszem, tejcsorgásom volt, egyre több pattanás...

Tipikus nőgyógyászati tünetek révén elmentem hát nőgyógyászhoz, vizsgáljon meg mi a gond. Első diagnózis:  a szeméremcsontom az átlagnál bentem lóg a hüvelybe, ezért a fájdalmas szex. Ez egy születési rendellenesség, de nem kell aggódni, ezzel együtt lehet élni, csak meg kell találni a megfelelő módot... Hát jó, mindenkinek van bibije, ha ő mondja, akkor majd csak rájövünk, hogy jó, és akkor minden ok lesz. Teltek a hetek, hónapok, se egyre rosszabb lett, elkezdődött a tejcsorgás, kimaradt a menzeszem. Vissza az orvoshoz. Belátta itt már más gond is van, vérvétel. Hormonszintmérés.

Első eredményre prolactin szint (agyalapi mirigy által termel hormon, szülés után a tejelválasztást indítja meg, továbbá más hormonokkal együtt működve résztvesz az anyagcsere, növekedés, szaporodás... folyamataiban): 2992 mU/l.  Normális érték nőknél kb. 500 mU/l-ig. (most nekem ez 200 körül gyógyszer szedése mellett). Szóval közel hatszorosa volt a megengedettnek. Kaptam rá gyógyszert, amitől állandó hányinger, rosszullét, az ágyból se bírtam kikelni. Hát önkéntesen abbahagytam, majd hónapok múlva újra vissza az orvoshoz. Újabb vizsgálat, s kiderült, hogy egy ciszta van a méhemben. Újabb gyógyszeres kezelés, aminek hatására szerencsére felszívódott a ciszta is, legalább a műtétet elkerültem.

Az alap bajom azonban mégse derült ki, gyógyszert pedig nem voltam hajlandó úgy szedni, hogy nem tudom mire szedem.

3 év alatt jópár nőgyógyászhoz eljutottam, valaki teljesen hülyének nézett, hogy fájhat nekem az együttlét, mikor ő ha megvizsgál úgy érzi, hogy a normálisan működik minden, hogy jól működik a gátizom... Aztán szép lassan belefáradtam. Nem foglalkoztam vele, annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem működik normálisan a szervezetem. Aztán egy napon a könyvtárban könyveket keresgélve a főiskolai tanulmányaimhoz, szétnéztem a nőgyógyászat területén is, s megtaláltam A nők egészségkönyvét. Több száz oldalas könyv, de én lelkesen kiolvastam, s igen találtam valamit amire felkaptam a fejem. Tipikus olyan tünetekre leltem az agyalapi mirigy daganatnál, amik nálam voltak. Közöltem, hát a családdal, mi a bajom.

Persze rögtön, hogy áááá biztos  nem... de én éreztem, tudtam, megtaláltam a bajom. Újabb nőgyógyászat keresése, ezúttal egy hölgy, hátha ő többet tud... Hozzá már konkrét diagnózissal mentem, s azt kértem küldjön el MR-re. 10 perces vizsgálat 6000-ért (négy évvel ezelőtt), melynek a lényege: nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, biztos nincs daganatom, ő tudja... de azért egye fene menjek el koponyaröntgenre. Persze először menjek be a kórházba hozzá beutalóért (kifogni a folyosón, elmondani neki miért jöttél, miközben már rohan tovább... hát ekkor már igazán belefáradtam a dolgokba).

Koponya röntgen, avagy, mennyire értenek hozzá a szakemberek, mit látnak :

Két órás várakozás, idegesen, mert most végre megtudom, mi is a helyzet. Végre behívnak, csinálnak több felvételt is... Mikor kész volt a felvétel el kellett menni a folyosó túlsó végére, s várni az eredményre. Újabb idegfeszítő fél óra-óra, majd szólítanak. De ekkor még nem kaptam a kezembe semmit, csak spontán közölték vissza kell mennem egy kiegészítő vizsgálatra. Hát visszaballagtam, várakoztam, majd újból vizsgálat. Gondoltam valamit biztos elfelejtettek, vagy talán nem sikerült a felvétel. Utólag viszont azt mondom, nem tudták látnak-e valamit, vagy azt látják-e amire gondolnak. Hát okosabbak nem lettek, a kiegészítő vizsgálat után ráírták a leletre: semmi elváltozás nem látszik, tiszta kép :) (ekkor már 8mm-es daganat volt a fejemben).

Itt adtam fel megint. Az egyik felem örült, hogy nincs semmi, ugyanakkor nem értettem akkor mi van. Belefáradtam, meguntam, hogy nem tudják megállapítani mi a bajom. Jöttek megint a "szarok bele" hónapok, majd egyszer csak elkezdtem kutakodni az interneten. S láss csodát, találtam egy oldalt, ami segített, segített felismerni újból, hogy valóban csak az lehet amire gondolok, illetve segített abban, hogy tudjam kihez forduljak a bajommal.

Hipofízis.hu, az oldal, ami még ma is működik, aki szerintem nagyon hasznos sokunk számára, ami sokunknak segített már. S az oldalon keresztül megismerhettem azt az embert, aki elindított a helyes úton, akinek köszönhető ez a honlap, s akinek köszönhetem én is, hogy rá tudtam lépni a gyógyulás útjára.

Endokrinológus, ő az a szakember, akit keresnem kellett. Mivel korábban volt pajzsmirigyproblémám, és azzal is az endokrinológiára jártam, tudtam kit kell keresni. Két hónapos várás után végre eljutottam egy orvoshoz, akinek mikor elmondtam, hogy szerintem mi a bajom, nem nézett hülyének, aki tudta miről beszélek. Elküldött vérvételre, s ami a legfontosabb MR vizsgálatra. Vérvétel eredménye, hogy a prolactin szintem ekkor már 4200 körül mozgott. Egy hónappal később kaptam időpontot a vizsgálatra. Bár idegesen mentem, de mikor az eredményt átvettem egy hatalmas kő esett le a szívemről, életemben nem éreztem még ilyen nyugalmat. Furcsa, mert a papíron az állt, hogy egy 4x8 mm-es natív, folyadékkal telt nem típikus adenomának tekinthető elváltozás található az agyalapi mirigyen... röviden tömören ennyi. Végre tudtam, mi a baj, végre bebizonyosodott, hogy igazam volt, s végre elindulhatott a kezelés.

Terápia: Mivel a Bromocriptint korábban se tolerálta  a szervezetem, nem jöhetett más szóba, mint a Norprolac. Magyarországon ugyanis ez a két lehetőség van ennél a betgségnél. Kezdetnek 150 mg/nap, ami csökkentette három hónap alatt a prolactin szintet, de még ekkor is 1000 körül mozgott. Adagemelés, 225 mg-ra. Hát az első három hónap se volt egyszerű, esténként hányás, reggeli fáradtság, de a 225 mg, már tényleg rendesen kikészített. Este, ha nem aludtam el rögtön, fél órán belül kihánytam mindent, de volt hogy éjszaka arra ébredtem, hogy zsibbad mindenem, tiszta víz vagyok majd hírtelen verejtékezek, lehül az egész testem, szédülök... hányás. Nem egyszer a wc mellől képtelen voltam felkellni, annyi erő nem maradt bennem, majd amikor sikerült hányni, újra el tudtam aludni... Reggeli kelés egyszerűen borzalmas volt, magamról nem tudtam, remegett a kezem kb. 9 óráig, majd utána kezdett jobb lenni. Szép lassan aztán hozzászoktam, s egyre kevesbbszer lettem tőle rosszul, havi egyszer fordult kb. elő, hogy megismétlődött a rosszullétem.

Három éve szedem a gyógyszert, két év alatt jutottam el arra a szintre, hogy elég volt csak a legkisebb adag, s három év kellett ahhoz, hogy minden eredményem jó  legyen. A prolactin szintem mostmár egy éve a felső értékhatár alatt van, s a márciusi véreredményem tökéletes volt, minden tekintetben. S ekkor döntöttem úgy, hogy talán most kell rászánnom magam, hogy kicsit pihentetem a szervezetem, és leállok a gyógyszerről egy időre.

Hogy jó döntés volt-e vagy sem? Nem tudom, félek, hogy nem, de ugyanakkor bízom benne, hogy nem teszek nagy kárt magamban. Fizikálisan jobban érzem magam, nem fáj a fejem, ami az utóbbi pár hónapban igen sokat fájt, nem vagyok fáradékony. De egyetlen rossz hatása mégis van. Bár nem tudom, a gyógyszerről való leállás váltotta-e ki, de borzasztó stresszes vagyok az utóbbi hetekben. Belső feszültséggel vagyok teli, szinte remegek néha az idegtől. Három hét után elkezdett a kezem is remegni, s félek, majd most kezd egyre több bajság előjönni.

Amikor októberben eljutottam a 3. MR vizsgálatomra, amely azt mutatta, hogy három év után még mindig ott a daganat a fejemben, megkérdeztem az orvost, van-e esély arra, hogy ez valaha elmúlik. Őszinte volt, s annyit mondott, hogy nem azt kell várni, hogy felszívódjon, hanem annak kell örülni, hogy nem nő. Együtt kell vele élni, s valószínűleg azzal is, hogy életem végéig gyógyszert szedjek. Ez volt, amiért úgy döntöttem, leállok egy kicsit a gyógyszerrel. Nem gondolom, hogy jót tesz a szervezetemnek, hogy folyamatosan gyógyszerrel tömöm, hisz lehet valaminek a normális működéséhez ez kell, de ugyanakkor hosszú távon biztos lesznek mellékhatásai. Kell a szervezetemnek a pihenés, s lehet ez azzal jár, hogy kicsit megint magasabb lesz a hormonszintem, hogy kicsit megint stresszesebb leszek, de kicsit talán felfrissül a szervezetem, lesz talán három hónapom fejfájás, fáradtság nélkül, s kicsit végre nem kell arra figyelni minden este, hogy bevettem-e a gyógyszert vagy sem. :)

Sok mindent tudnék még írni, hisz erről órákat, napokat is lehetne mesélni, de azt hiszem leírtam a lényeget, leírtam azt, amit fontosnak tartok megosztani másokkal, amivel talán, segíthetek azoknak, akik hasonló gondokkal küszködnek.

 Blog a betegségemről itt:

http://hipofizisadenoma.blogspot.com/

Úgy döntöttem befejezem a blogolást. Vagyis privátban tovább írok, de nem publikálom mindet.

Hogy miért? Végiggondoltam ma, hogy miért is írok. Mikor elkezdtem úgy gondoltam ez jó lesz arra is hogy megosszam másokkal a gondolataim, hogy megtudjam egy-egy elmefuttatásomról mások mit gondolnak. Azt hittem gondolataimmal talán majd tudok másoknak is segíteni... Visszanézve a bejegyzéseim azonban nem hiszem, hogy azzal, hogy leírom az érzéseim, hogy mennyire nehéz a saját gondolataimmal is együtt élni, hogy csak panaszkodok, hogy mennyire nehéz hinni, nem félni attól, hogy mi lesz... nem segítek senkinek.

Rájöttem magamon se tudok segíteni, nemhogy másokon.

Amikor leírtam, hogy én mit szeretek olvasni, s kíváncsi vagyok, vajon mások miért olvasnak engem, alig kaptam visszajelzést. Két ember van, aki kommentel, s úgy gondolom velük ha nagyon akarom a blogom nélkül is tudni fogunk egymásról. A blogom nélkül is beszélünk majd...

Nem fogom befejezni az írást, mert igenis jó dolog kiönteni sokszor magamból azt, ami bennem van, s mikor leírom megkönnyebülök. De miért osszam meg ezeket a gondolataimat olyan emberekkel, akikről azt sem tudom kik. Néha eszembe jut, hogy lehet olvasnak olyan ismerősök, akikkel néha még találkozok is, s lehet még nem ismernek igazán, de a blogom alapján már kialakítanak rólam egy véleményt. De ha belegondolok én nem csak ennyi vagyok, nem csak ez az oldalam van...

Ha persze lesz olyan témám, amit úgy érzek nem csak rólam szól teljes egészében, de érdemesnak tartom megosztani másokkal is, azokat másoknak is elérhetővé fogom tenni, de azt hiszem itt fejeztem be, hogy a magánéleti gondolataim nyitott könyvé teszem.

Akivel közölnöm kell a gondolataim, annak majd megpróbálom elmondani, de azt hiszem itt befejeztem :(

Annak, aki olvasott és kommentelt is köszönöm, hisz ez lett volna a lényege, hogy megtudjam másoktól, mit gondolnak a gondolataimról.

Magánéletről ennyit :)

Miért nem tudom azt élvezni, amim van? Miért kell az embernek mindig több, mint amennyit kap?

Sokszor meg fordul ez a fejemben, mindig, amikor én egy kicsit több szeretgetésre... vágynék. Próbálom élvezni azt amiben vagyok, addig ameddig lehet, de időnként nem tudom megmagyrázni miért jön rám egy érzékeny hullám, s akkor minden fáj. Akkor elég annyi, hogy én szívem szerint vele tölteném az egész napot, hogy vágyom rá, hogy szeretgessen, hogy öleljen, s ne akarjon elengedni, s látom rajta, ő most nem erre vágyik. Elég annyi, hogy bár tudom nem vagyok felesleges, de mégis abban a pillanatban, percben, órában nem érzem elég fontosnak magam. Akkor többre vágyom, s mert nem tudom miért, de fáj a gondolat is, hogy most haza kell menni, s egyedül kell lenni egy délutánt.

Kell, néha kell a magány, de néha meg nagyon rossz tud lenni. Ilyenkor duplán érzékeny vagyok, ilyenkor csak szeretnék feküdni a karjaiban, élvezni, ahogy símogatja a fejem, piszkálja a hajam, érezni, hogy szeret.

S tudom nem várhatom el tőle, hogy  olvassan a gondolataimban, s néma gyereknek anyja se érti a szavát, épp ezért nem haragszom rá, csak is magamra. Magamra, hogy ha bajom van, vagy akármi is, hogy nem tudom elmondani, hogy magamba fojtom...

De sajnos inkább vagyok egyedül, s nem számít, hogy én mit érzek, mire vágyom, hisz sokkal fontosabb, hogy a másiknak mi a jó. Mindig is ilyen voltam, s én már ilyen is maradok. Mártírkodom, ha kell, ha nem :). Tudom eltelik egy kis idő, s majd mosolygok magamon is, mert kipihenem az érzékeny időszakomat...

Majd elkezdem csinálni a dolgom, segítek itthon, megcsinálom az adminisztratív feladataim :), s talán el is felejtem majd, hogy ma én nem ezt akartam csinálni, hogy ma én nem erre vágytam...

Harcolok hát önmagammal ameddig csak tudok, s egyszer talán én se fogok már félni, s merem majd élvezni azt ami van, s nem vágyom majd mindig többre, másra...

Talán soha nem felejtem el azt a napot, azokat a napokat. Már egy éve, hogy hazaköltöztem. Eddig nem írtam erről, csak annyit említettem, hogy elváltam.

Hát már egy éve történt, hogy fogtam magam, s miután elmet éjszakára dolgozni, összepakoltam egy hátizsákra való cuccot, s vártam a reggelt. Másnap olyan szokásos reggel volt mindenki számára, de nekem mégis más. Pár ruhával a hátamon felborítottam az addigi életem, és belevágtam valami újba, valamibe, amibe már rég bele kellett volna vágni. A táskám a csomagtartóban kötött ki, s bementem dolgozni, úgy mint mindig. Mintha mi se történt volna ledolgoztam a 8 órát, s délután kettőkor már nem jobbra, hanem balra fordultam kijövet a cégtől.

Hazaköltöztem. Hét évi kapcsolat (ebből két év házasság), úgy döntöttem, újra édesanyám fogom boldogítani. Tudtam, már akkor, hogy ott maradok, hogy már menthetetlen a mi kapcsolatunk, vagyis, hogy én már nem akarom megmenteni. Nem akarok már vele lenni, nem akarom vele leélni az életem, nem neki akarok szülni, nem ő kell nekem.

Kilátástalannak tűnt mégis minden, hisz megszoktam, hogy van aki hazavár, hogy önálló életet élek, hogy úgy élek, ahogy nekem tetszik, hogy a lakás az én ízlésem tükrözi, hogy nagybevásárlást csinálok fizetéskor, hogy háztartást vezetek...

Üres lett az életem, hisz nem volt kihez hazamenni, nem kellett háztartást vezetni, nem olyan volt a szobám, amilyennek én szerettem volna... Nehéz volt megszokni, hogy nincs kiről gondoskodni...

Fenekestül felfordult az életem, s a kis hátizsákom egyre többet fordult meg a két lakás között, egyre több cuccom került haza (anyuhoz, mert nekem mostmár az a haza :)), s egyre világosabbá vált, mennyire jól döntöttem.

Egy éve már, hogy végre döntést mertem hozni az életemben, az életemről, s ma itt ülve azt mondom életem legjobb döntése volt. Ha valamit bánok csak azt, hogy nem tettem meg korábban.

Nem volt egyszerű döntés, de igen, kellett, hogy felforduljon az életem, kellett, hogy merjek lépni, kellett, kellett, kellett...

S bár volt jó pár nehéz hónapom a döntésem után, a döntéseim következtében, de most jól érzem magam. Még csak egy év telt el, de kaptam egy lehetőséget az élettől, még csak egy év telt el, de már most megkaptam azt, amit talán a sok szenvedésért kiérdemeltem. Elhozta a sor azt az embert az életembe, aki mellett boldogabb vagyok, mint valaha voltam bárki mellett is. S lehet ez se tart majd örökké, s lehet tőle még egy hátizsáknyi cuccot se tudok majd elvinni, de a szívem talán sokkal nehezebb lesz, mint valaha.

Nem tudni, mit hoz a jövő, de örülök, hogy egy éve megtettem azt a lépést amellyel elindítottam az életem egy másik vonalon.

Akkor még nem tudtam mit keresek (mégha néha azt is gondoltam hogy tudom), de úgy hiszem, mára rájöttem, és meg is találtam...

Egy éve bár boldog voltam (hogy új élet vár rám), mégis bőgtem mint egy szaros gyerek... Most mosolygok, hisz ez az  igazi boldogság...

Olvasok egy-két blogot, de még mindig az enyém a legjobb :). Na jó ez csak poén volt, az enyémnél vannak sokkal jobbak, meg ugye én se azért írom, hogy felfedezzenek, mint ifjú tehetséget, és felkérjenek cikkírásra a Times-hoz. Kezdetnek elég lesz, ha a Pet.. Né.. kér fel egy oldalas cikk publikálására. :)

Szóval mit és miért olvasok? Kb. a sajátomon kívül :) 5 blogot olvasok rendszeresen, s ezt mind azért kezdtem el, mert vagy ismerős írja, vagy, mert valaki ajánlotta... Ezek közül van olyan amit tényleg csak a kíváncsiság miatt, na ugyan most mi történt vele, tudok-e meg új dolgot az illetőről, egyszóval a pletykarovatomba keresek alapanyagot :)

Aztán van olyan, amit meg azért mert azon kívül, hogy érdekel, szeretek is olvasni. S miért, mert nem csak a napi eseményeket olvashatom, hanem a gondolatait is megosztja a blogger :).

Sokszor azon kapom magam, hogy minden második sort, vagy minden második szót olvasom csak el, mert az igazán nem érdekel, hogy ki milyen ruhát vett, mikor megy fodrászhoz, melyik cipő kiabált neki az üzletből, hogy "engem vegyél meg", "én kellek neked, nagyon csini lennék rajtad"... , hogy mennyit evett, s ettől mennyit fog most hízni... Ezeken legtöbbször csak átfutok, kivéve mikor valaki ezt is baromi jó humorral tudja köríteni, és lehet rajta nagyokat nevetni.

Engem, ami igazán leköt az, ha valakinek a mélyről fakadó gondolatait olvashatom, ha próbálja megfejteni az élet nagy kérdéseit, ha ír a belső érzéseiről, ha önmagát adja, úgy ahogy van, ha a benne lévő érzéseket, gondolatokat is ki meri írni magából. Mert, ha belegondolok miről szól egy napló? Sokan azt mondják, csak maguknak írnak, de pár hónap vagy év múlva tényleg azt akarom visszaolvasni, hogy ma pihentem egész nap, ma sütöttem egy tortát, ma fodrásznál voltam, ma vettem egy szoknyát, ma ...

Nem én nem ezt akarom visszaolvasni, s nem én nem csak magamnak írok. Én igenis másoknak is írok, nektek, akik olvastok, nektek is írok, hisz tőletek várom a reakciókat, a sok-sok okosságot, hogy ti mit hogy láttok, hogy most csak én vagyok-e hülye, vagy jók-e a gondolataim, várom a biztatást, ha rossz a kedvem, hogy lesz ez még így se, és várom a visszajelzést, ha velem együtt örültök... Várom a kommenteket, mert ezáltal titeket is jobban megismerlek, és én is gyarapodok, én is okosodok...

Felvállalom a gondolataim, leírom, ha valami bánt, leírom, ami legbelül van, mert ha egyszer visszaolvasom, akkor látni fogom, hogy mennyit fejlődtem, hogy milyen kis buta voltam, hogy ilyenből csináltam problémát, mikor vannak sokkal nagyobb gondok is. Mosollyal fogok visszagondolni az emlékekre, azokra amik boldoggá tettek, amiket megosztottam a blogomban veletek is. S látni fogom, hogy bár volt bánat is, de ezt is túléltem, se ez mindig erőt fog adni. (ellentétben egy ruha vásárlásával...)

Nem tudom, ki mit szeret olvasni, de néha meglepődök, hogy azokat, akik számomra "kevésbé színvonalas" blogot írnak, ugyan miért olvassák sokkal többen. S sokszor szeretném tudni, engem ki olvas. Vajon engem is van aki csak azért olvas, mert kíváncsi, most épp mit lehet rólam pletykálni, mert kíváncsi mi történt velem, vagy mert tetszenek a gondolataim, a megfogalmazásom, a stílusom. Jó lenne tudni, ki olvas, és miért? Mert bár magamnak írok :), de pl a festőművészt is biztos érdekli, ki nézi meg a képét :), mert ugye mindenki kíváncsi...

Szóval milyen a jó blog? Mindenkinek más, kortól, nemtől, felfogástól, életstílustól... és sok minden mástól függően.

Nekem az enyém a legjobb :), persze csak a tiétek után!!!!

A rosszkedv ellenére volt egy mondata, ami ha eszembe jut, úgy mosolygok mint akkor. Nem tudtam rá mit mondani, de nagyon jól esett, sőt az több volt amit éreztem. Egyszerűen szívem szerint magamhoz öleltem volna, és csak szorítottam volna, és elmondtam volna, hogy szeretem. De én csak mosolyogni tudtam, s csak sajnálom, hogy azt ami bennem volt akkor, nem tudtam kifejezni. Sajnálni tudom, hogy sokszor nem tudom kimondani, nem tudom kifejezni az érzéseim, s ennyire még soha nem sajnáltam, mint ma, mikor olyat mondott, amit szerintem még senkinek se.

   Miért van, hogy ha baj van, mindig a múlt jut eszembe. Vagyis minden problémánál az jön, hogy mert az exnél is...

Ma megint elkezdtem agyalni, agyalni azon, hogy vajon min gondolkodhat, mi járhat a fejében. Mert láttam, hogy nem olyan mint szokott, hogy valami bántja, de nem mondott semmit. De láttam, hogy most forognak nála is a kerekek. De nem beszélt. És persze nálam is forogtak a kerekek, bár minden gondolat után utasíottam, hogy elég, ne agyalj!

De mindig a múlt jut eszembe, hogy az ex is mindig agyalt, és akkor mindig jött, hogy jó-e ez így, hogy inkább hagyjuk.. S ilyenkor igen eszembe jut, s várom, na ő mikor mondja, na mikor lesz neki is ennyi elég belőlem? Most vajon majd jön ő is, hogy szeret, de nem tudja miért de mégis hiányzik valami, vagy mi a baj?

Velem van a baj? Igen, sok baj van velem. Mert amikor mehetnénk színházba, inkább itthon ülök, mert nincs kedvem, mert egész nap ideges voltam, és valahogy nem vágyik az agyam kultúrálódni. Aztán tudom, hogy bánni fogom, már bánom is, de mégis egyszerűen képtelen voltam rá.

Ideges, nyűgös voltam, és azt gondoltam, majd megnyugszom, ha itt lesz velem, de az, hogy láttam rajta, hogy valami baj van, nem nyugtatott meg. Szerettem volna vele tölteni a mai estét, de sajnos nem jött össze, s talán mindketten csalódottak voltunk ez miatt, de úgy érzem más baja is volt. Mert itt jön megint a múlt, a tapasztalat. Tudom, hogy ezt a legegyszerűbb mondani,  hogy a munka miatt van, de ennél szerintem sokkal többről van szó.

Rossz, nagyon rossz érzés, hogy nem beszél róla. Ő mindig kiszedi belőlem, ha valami bajom van, s megtanultam elmondani neki. De ma nagyon rossz volt látni, hogy nem beszél, de ugyanakkor képtelen voltam rákérdezni, mi bántja. Nem ezt szoktam meg tőle, ő aki mindig tud vigyorogni, mosolyogni, ma csak nézett rám, és még egy mosolyt se láttam az arcán.

Még nem láttam ilyennek az elmúlt hónapok alatt, s annak ellenére, hogy megrémiszt, hogy félek engem is érint az, ami miatt ilyen, sokkal rosszabb nem tudni, mi bántja.

Két korábbi privát bejegyzésem is publikussá tettem. Gondoltam, ha már írok, akkor legyen kinn minden. Akkor nem akartam megosztani másokkal, most meg már nincs jelentősége :)

Miért van az, hogy ha az ember tök jól érzi magát biztos jön egy olyan nap, ami mindent elront, ami újra emlékezteti arra, hogy az élet nem habos torta.

Már a reggelem is nehezen indult. Annak ellenére, hogy tegnap este nem randiztunk a "kiválasztottal" reggel mégis nehezemre esett felkelni, skypezni vele. De neki is velem, le is feküdt inkább, hisz ő dolgozott éjszaka. Volt is vagy negyed nyolc megint mire kikecmeregtem az ágyból.

Szokás szerint nyolcra vágódtam be, aztán nem történt egy ideig semmi extra. Bár nekem már az is annak számít, hogy a főnök fél kilenc előtt már beért. Na de kérem én ekkor még reggelizek, ő meg már itt. Megszoktam már hogy azért fél 9 előtt sose ér be, de inkább kilenc, és nekem a reggel egy szeánsz. A megszokások rabja vagyok ugyanis. Menetrendszerint zajlik szinte minden reggelem. 7 előtt még kávéért se kelek fel, azát kv az ágyban, negyed nyolc felkelés, mosdó, "gardrób szoba", 3 féle ruha felpróbálása, smink...rohanás. :). 8-kor táska le, szekrényből ki az iratok, számlák be az igazgatókhoz, reggelivétel a büfében, tea az automatából. És ekkor jön a reggeli fél 9 fele, de ekkor még nyugalomra van szükségem, erre ma reggel már megjelent. Hát ilyenkor van az, hogy munka közben reggelizek. :(

Aztán próbáltam dolgozni, persze mivel előző este is siettem és csak összedobáltam a számlákat, szokás szerint vagy egy óráig válogattam őket. Közben megint a kezembe került az a papír, amit már egy hete meg kellene beszélni vele, de mindig paprikás kedvében van. Na majd holnap gondoltam ma is, ja de holnap szabin lesz, akkor ma du. Ekkor még nem tudtam mi vár ránk du. Hát marad a péntek.

Szóval a de. mégcsak elég nyugisan telt, bár mindig jött valami extra kaki, amit rendbe kellett tenni, de telt. Még ebédelni is csak 1-kor volt időm. Aztán jött a nap csúcsa. Ja nem ez még ebéd előtt volt. Csak végezni szerettem volna a dolgom, s most épp a személyzeti vezetőhöz kellett mennem intézkedni. Hát ő kikelt magából, hogy mi lenne ha ő nem lenne, akkor mit csinálnánk? Most ő nagyon nem ér rá, oldjam meg úgy mintha itt se lenne... Igaz egy héten csak kb. kétszer van és örülök ha akkor el tudom kapni, de ez őt nem érdekelte. Hát szépen megköszöntem, és finoman becsuktam az ajtót magam után. A gondolataim meg inkább nem részletezem.

Na nagynehezen eljutottam az ebédig is, de azt se tudtam elfogyasztani zavartalanul, mert persze, hogy drága főnökömnek akkor jutott eszébe, hogy neki kell valami, amit persze én tudok oda adni neki. Gondoltam odaszólok úgy, ahogy ő szokott, hogy ebédelek, de nem én feláltam gombákkal a számban, és megkerestem amit kellett.

Alig vártam, hogy fél öt legyen, mert valami nagyon szar volt a délutánom is, a munkámmal nem haladtam, de mindenki megtalált valami szívességkéréssel.

Fél ötkor úgy döntöttem azt a rakat papírhalmot szépen összeszedem egy kupacba, majd holnap reggel szortírozok, és elmegyek haza.

Így is tettem, megszakítva egy Tesco körúttal. Persze azt nem kaptam, amit venni akartam, de egy nadrágra meg egy felsőre megint szert tettem.

Itthon fürdés... és indulás a drágámhoz, mert ugye így beszéltük meg. Jól is indult minden, de hogy a nap mégis hű legyen önmagához, hát úgy folytatódott, ahogy kellett. Történt ugyanis, hogy megcsörrent a telefonja, és persze hogy az exe hívta.

Már amikor megcsörrent tudtam, hogy tuti ő az, már a zenéből tudni lehetett. Nem tagadom, ideges lettem. Zavart, s rosszul esett egy csomó minden. Ezúton üzenném is neki,hogy:

1. Le lehetne már cserélni azt a csengőhangot

2. Nem kötelező felvenni a telefont

3. Ha már felveszi, tudatosítsa benne, hogy én is ott vagyok (mit csinálszra ne az legyen a  válasz, hogy szörfölgetek/tem)

4. Le lehet gyorsan rázni a másikat, csak meg kellene mondani, hogy most bocsi de épp tévézünk a ...-val, vagy valami

Szóval jó volt végighallgatni, hogy megbeszélik még azt is, hogy mi merre megyünk húsvétkor, hogy az ex megy-e ma a pasijához... Hát nem bírtam sokáig inkább kimentem a mosdóba, gondoltam veszi az adást, hogy le kéne már rakni, de nem igazán.

Hát el lett rontva végképp a napom. S bár azt mondja, hogy igazam, van, ne haragudjak, csak ugye jobban esett volna, ha feléri magától, hogy mit kéne ilyenkor tennie.

S lehet, igaz, amit mond, hogy ha bepróbálkozna az ex, akkor se kellene neki, mert engem szeret, és csak engem akar, de bár tudná ezt éreztetni akkor is amikor vele beszél.

Szóval felettébb jó hangulatban indultam az orvoshoz, mert ma kontrollra kellett mennem. Útközben persze, hogy mindenhol pirosat kaptam, meg még a vonat is most jött, s már azon izéltem hogy elkések. Hát tényleg sikerült elkésni, na de nem ezek miatt. Ahogy odaértem a doki, meg az asszisztens már jöttek ki. Mint kiderült negyed nyolcra volt időpontom nem háromnegyedre. Mehetek vissza egy hét múlva. Hát überfasza. :)

Na de, hogy legyen valami jó is a napban, kaptam ma meglepit, s azt még a bizonyos telefoncsörgés előtt csente be a kocsimba. A legszebb ajándék amit kaphattam tőle. Márcsak azért is, mert ebből is tudom, hogy figyel rám, hogy megjegyzi, mit szeretnék, hogy minek örülnék.

A KIS HERCEG, igen nekem a nagy kedvenc, s most megkaptam :) S még azt is tudta, mit kell beleírni :)

S, bár lehet, hogy egy nagy gyerek, aki sokszor nem tudja, mi a helyes, mit kell csinálni, de azért szeretem, s  tudom, érzem ő is engem.

Hát nem volt egyszerű nap, s igen lemerültem teljesen lelkileg már megint, de remélem reggelre feltöltődök, és azt is elfelejtem, hogy volt tegnap :)

... ezt érzem.

Néha már ki tudnék bújni a bőrömből, olyan jól érzem magam. Valami más lett, valami elmúlt, s ezáltal lett sokkal több, mint eddig. Sokkal több mint eddig vele, s mint eddig bárkivel is.

Elmúlt a visszafogottság, elmúlt a feszélyezettség, elmúlt a zavartság. Felszabadult vagyok, vidám, igazán önmagam.

Nagyokat nevetek, pedig csak a hasamhoz ér :), mosolygok, pedig csak rámnéz, hiányzik, pedig csak most ment el.

S mikor reggel csak annyit mond: "szeretlek", nekem mindig olyan, mintha még csak akkor mondaná először. :)

 Mostanában leginkább a munka mellett ez a kérdés foglalkoztat. Vajon miért van az, hogy ha van valaki, egyedül akarunk lenni, ha nincs, akkor meg párban. Miért nem vagyunk soha megelégedve azzal ami van, miért gondoljuk, lehet ennél még jobb is.

Időnként felfordul velem a világ, és meg vagyok arról győződve, hogy az ami van, nem tökéletes, hogy nekem nem erre van szükésgem...

Mire van szükségem? Néha azt hiszem, hiányzik, hogy együtt éljek valakivel, hogy legyen kihez hazamenni, hogy legyen kiről gondoskodni... Néha meg hiányzik a magány, hiányzik az az önálló egyedülálló nő, aki lehettem egy rövid ideig... Néha hiányzik egy komoly társ, akivel el lehet beszélgetni mindenről... Néha hiányzik egy bohóc, aki minden pillanatban megnevettet... Néha hiányzik a tökéletesség... Néha túl tökéletes minden...

Hát akkor mire van szükségem? Arra, hogy valaki 100%-an tudja, hogy szeret? Arra, hogy ezt ki is fejezze? Arra, hogy érezzem megőrül értem, és arra, hogy én is így érezzek?

Tegnap azt gondoltam minderre szükségem van, és ha ezt nem tudja nyújtani a másik, és én sem tudom kifejezni a gondolataim, az érzéseim, akkor nincs értelme az egésznek. Azt gondoltam, nincs értelme úgy időzni valaki mellett, hogy nem vagyunk biztosak abban, amit érzünk, vagy legalábbis, hogy nem tudjuk tudjuk-e azt nyújtani a másiknak amire szüksége van, és hogy egyáltalán  neki szólnak-e az érzéseink.

Azt gondoltam, most még könnyebb az elválás, mint később, most még könnyebb a jót eldobni magamtól. Igen a jót, mert jó, nagyon is jó! Mert igenis sokkal többet kapok tőle, mint eddig bárkitől, mert igenis sokkal több van a kapcsolatunkban, mint eddig bárkivel is. Mert vele tudok beszélgetni bármiről, még a problémáimról is, vele tudok együtt nevetni a hülyeségeimen, a hülyeségein, vele tudok közös programot csinálni (nem hisztizik, ha biciklire kell ülni, legfeljebb másnap hogy fáj mindene :)), ő elvisz a haverjaihoz, ő figyel rám (mégha nem is tartja egészségesnek, de igenis ágyba kapom a kávét :) na meg a reggelit is), ő észreveszi, ha baj van, s ő még akkor is velem akar lenni, ha épp én azt mondom vége.

És igen, vele boldog vagyok, még akkor is boldog vagyok, ha most még nem tudom elhinni, hogy ez sokáig fog tartani!!!

S egyedül vagy párban? Ha belegondolok, milyen volt az exszemmel, hogy mennyire nem kaptam tőle tényleg semmit érzelmileg, és mégis vele voltam, akkor miért dobnám most el magamtól azt, ami százszor többet ér bárminél, ami eddig volt az életemben. Miért akarnék csak azért egyedül lenni, hogy később ne fájjon?

Nem, nem dobom el magamtól, mert szükségem van rá, mert mellette végre önmagam lehetek, mert mellette végre nyugodt, vidám emberré tudok válni.

S megtanulok bízni, megtanulom elhinni, hogy azért mert eddig az életemben nem minden végződött jól, az nem azt jelenti, hogy ennek is rossz lesz a vége!

Hát meg volt az állásinterjú. Kocsival mentünk fel Pestre, épp hogy oda értünk 10-re, de még így is én vártam rájuk.

Kb. háromnegyed óráig tartott, sokat kérdezgettek a munkámról, hogy miért pont Pest, felköltöznék-e, mióta dolgozok a cégnél.... szokásos kérdések sora. Jó hangulatban zajlott, nem voltam feszélyezett, normális, aranyos emberkék interjúztattak. Benyomás? Részemről jó, s szerintem a részükről is, de ez sajna még semmit nem jelent. Túl sok manapság a pályázó egy-egy munkakörre, túl nagy a konkurencia.

Az interjú után pedig úgy döntöttem nekem is jár egy kis kikapcsolódás, s ha már Pest oly csodás, hát fedezzük fel.

Első lépés: Margit-sziget, séta szélben, hidegben.

Hát nem is tudom, talán az volt a baj, hogy még nincs tavasz, meg az, hogy mire a szép részéhez értünk volna, már lejártuk a lábunkat. Főleg én, elegánsan magassarkúban. Mert ugye abban jó, sőt abban a legjobb sétálni :) Szóval, szép szép, de amikor elnézek Pest fele, és csak a lakótömböket látom, hát nem vagyok lenyűgözve. De legalább sétáltunk, s átélhettük milyen jó hatalmas szélben az Árpád-hídon visszabotorkálni Budára.

Második lépés: Plázázás :)

Mivel hideg volt, és nagyon fújt a szél, ez tűnt a legjobbnak. 3D mozi, sétafika, evés, ivás. Szóval lejártuk megint csak a lábunkat, hogy találjunk az ízlésünknek (ízlésének :)) megfelelő cipőt, de persze olyan nem volt. Ettünk kínait megint :) na többet tényleg lehet nem fogok :), s megnéztük a Szafarit 3D-ben. Hát ez szuper volt, az elefánt ormánya mintha az arcom érintette volna, olyan közel volt, és annyira élethű. De hosszasan, ez se jó igazán. Egy idő után kezdett fájni a fejem, szédültem egy kicsit, s közben azon gondolkodtam, biztos okos ötlet erre gyerekkel is beülni? Vagy csak én vagyok túl érzékeny, csak belőlem vált ki ilyen hatást? Bár felhívták a figyelmünket, ha szédülünk vegyük le a szemüveget, nézzünk rövid ideig le, és utána folytathatjuk. Hát én inkább csak becsuktam a szemem azokon a részeken, ami nem volt igazán érdekes, s majdnem be is aludtam. Nagy élmény volt tényleg, de lehet ez is olyan mint a kínai kaja? Nem fogok sok 3D-s mozira beülni :)

Harmadik lépés: Irány haza, otthon édes otthon

S miután már túl csodás is volt Pest, hát elindultunk haza. S Budapest tényleg oly csodás? Oly csodás a túlzsúfolt forgalom, a szürke romos házak, a hatalmas plázák, a koszos Duna... Nem is tudom, heti öt napot ott dolgozni, a szmogban, a szürke házak közt, a betontömbbök rengetegében...

Szép, szép egyes részei, de lesz időm energiám... megismerni a szép részeit? Max. hétvégén, de a síma hétköznapjaim a szmogos, koszos Pesten kellene töltenem.

Nekünk csak egy plázánk van, vagy másfél :), de tiszták az útcáink, legalábbis a központban, színesebbek a házak, vagy legalábbis én annak látom... kevésbé zsúfoltak az útcák, s még az emberek is mosolygósabbak. :)

Jó itthon, s hosszú távon Budapest se olyan csodás!

Nem tudom, mi a baj velem, mindig, ha valami jó, keresem a hibákat. Vagy csak védekezek folyton? Vagy inkább csak az, hogy már nem tudok bízni? Talán igen ez leginkább, hogy nem tudok bízni!

Túl érzékeny vagyok. Már reggel, mikor azzal indította a napot, hogy a gép előtt töltött fél órát, rögtön a múlt jutott eszembe. Az, hogy anno így kezdődött. Reggel csak egy fél órát, aztán szép lassan ebből az lett, hogy mintha ott se lennék. Nem akartam én ezért rá haragudni, csak annyira a múlt kísértett.

Aztán vásárlás. Türelmes volt, de megint mint két barát, vagy testvér. Még a kezemet se fogta meg, csak sétáltunk egymás mellett. Közben ő nézegette a csajokat, ami nem is zavar, de az, hogy mint két idegen... az valahogy furcsa, rossz volt.

Du. séta a dombnál. Olyan más volt, mint amikor kettesben otthon vagyunk. Szintén mint két jóbarát. Szinte nem is szóltunk egymáshoz, s közben az járt a fejemben ő mire gondolhat. Miért vagyunk mások, ha kinn vagyunk az utcán, miért nem tudunk úgy viselkedni, mint otthon? Vajon, tényleg én kellek neki? Vajon engem akar, vajon én illek hozzá? Csak ültünk a padon egy szó nélkül. Aztán mikor odébb mentem, láttam sms-t ír. Majd később jött a válasz is, de ő még azt sem említette meg ki volt az. S már megint a múlt kísértett bennem. Sms-ek sorozata, én meg csak szó nélkül, még az se kérdezem ki volt az. Mert valahol nem is érdekel, mert neki is kell hogy legyen olyan dolga ami magánügy, de nem tudok bízni, nem megy...

Nem a féltékenység beszél belőlem, egyszerűen a múlt ami miatt mindig kételkedek. Ami miatt agyalok...

S, mert bár azt mondja szeret, de nem érzem akkor, amikor mások előtt kell szeretni, hogy így van.

Tényleg egymásra van szükségünk? Tényleg fog ez működni? Vagy mi a baj velem? Szeretem, de nem tudom éreztetni, nem tudom mondani. Nem megy, s közben még bízni se tudok. Nem tudom elhinni, hogy tényleg én kellek, és csak én kellek neki!

Hétfőn állásinterjúra megyek Pestre, egyre izgatottabb vagyok. Egyik felem szeretné, ha sikerülne, másik talán nem. De ma úgy ébredtem, hogy mindent beleadok, hogy kelljek nekik :). Mert pl. mi lesz ma is itthon a programom? Süt a nap, de mégse tudok semmi okosat, jót kitalálni. Van egy Arborétumunk, egy Vadaskertünk, egy dombunk és kb. ennyi.

Szeretnék sétálni egy nagyot a Margit-szigeten, felmenni a Várnegyedbe, bejárni a Városligetet, felsétálni  a Citadellához, belátogatni az állatkertbe, szórakozni egyet a Vidámparkban, benézni a múzeumokba, elmenni 3D-s moziba, shoppingolni a bevásárlóközpontokban, bulizni egy nagyot valamelyik klassz klubban...

Mennyi és mennyi kikapcsolódási lehetőség! Nem kellene hétvégente azon gondolkodni, most mit csináljak, milyen programot találjak ki?

Tudom, van rossz oldala is. Szmogos, nagy a forgalom, nyüzsgés, veszélyesebb az élet ott. De ennyi belefér, ennyi nyugis élet után egy vidéki városban igenis még ezt is el tudnám viselni. Szeretnék végre egy kis nyüzsgést magam köré, embereket, sok-sok embert, ha kimegyek az utcára...

Szóval azt hiszem nem maradok itthon, ha véget ér itthon a munkám, Pesten keresek majd állást. Több a lehetőség is és vágyom is az ottani életre!

Hétfőn meg mindent bedobok, hogy kelljek nekik!!! :)

Sokszor nem mondom ki, amit gondolok, nem mondom el a véleményem dolgokról. Pedig van akinek néha számítana én mit gondolok. Nem tudom miért, de némely dogokban nem szeretnék állást foglalni.

Lehet, hogy a gondolataim nem befolyásolnák a döntésében, sőt biztos, de mégis eddig úgy éreztem, jobb ha megtartom magamnak, én hogy látom, mi a véleményem a terveiről.

Hát legyen, most leírom, mert talán elmondani soha nem tudnám, nem akarnám.

Szóval, belevágni a nagyvilágba? Biztos szuper dolog, én is vágyom rá, de nem ész nélkül. Annál én sokkal földhözragadtabb vagyok, minthogy jó ötletnek tartsam azt, hogy úgy nekiindulni küdföldnek, hogy se állás, se szállás, semmi biztos pont nincs. Sőt úgy, hogy még az országról se tudni semmit, hogy hogy megy ott a munkavállalás, hogy milyen jellegű munkák vannak.... Nekem ehhez túl nagy bátorság  kell. Talán, ha egy társ, akiben bízok, aki fontos nekem azt mondaná, vágjunk bele, mennék, akivel tudom, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk is támaszom tud lenni, mennék, de egy idegennel, vagy egyedül nem. Óriási lelki teherrel jár ez együtt, még akkor is, ha már egyszer kipróbáltuk, és tudjuk, kb. mire számíthatunk.

Ugyanakkor ott van bennem az a csodálat, hogy van ember, aki képes azt mondani, hogy mikor ha nem most, és képes tenni azért, hogy megvalósítsa a terveit. Nem akar a sültgalambra várni, tele van, tenni, akarni vágyással...Kalandvággyal...

Megpróbálom annak a szemével látni a dolgot, akinek fontos a véleményem, s nem folytom magamba azért, mert nem akarok magam ellen beszélni:

Igen, mikor, ha nem most? Hisz még most fiatal, nem köti ide család, és nem is akar mostanában megkomolyodni, nem akar komoly kapcsolatot, nem köti ide senki, semmi. Hát akkor mikor, ha most nem? De, hogy így bele a bizonytalanba? Én egyedül nem mernék, de ő nálam sokkal bátrabb. Én mérlegelném a dolgokat, mit kaphatok, és mit veszíthetek, mind anyagilag, mind lelkileg... Nem rohannék fejjel a falnak, de igen neki talán még jobb lenne most lépni, most menni, mert talán később még nehezebb lesz, még kevesebb bátorság lesz benne...

És egy saját gondolat:

Soha senkit nem tartanék vissza, soha senki kedvéért nem maradna itthon. Olyan egyszerű ezt így kimondani, így gondolni, de vajon ilyen könnyű lenne tartani is magunkat ehhez? Vajon ilyen egyszerű elengedni, vajon ilyen egyszerű itt hagyni? Csak remélni tudom, hogy igen.

Elég mindig csak a bocsánatkérés? Megoldható minden csak egy mosollyal, egy csókkal, egy bocsánattal?

Sokszor nem, de nála ez másképp működik. Nem tudok senkire haragudni, soha nem is tudtam, de valahogy ez most más. Sok rosszat eltűrtem az évek során, sok olyan dolog már meg sem viselt, ami most tőle rosszulesik. Soha nem voltam féltékeny. Most mégis minden más.

Már az elején tudtam mibe vágok. Tudom mit jelent belevágni úgy egy kapcsolatba, hogy épp hogy kijöttél az előzőből. S tudom mit jelent, ha nem te akartál kilépni. Nem hetekig, nem is hónapokig viseljük a nyomát, nem csak ilyen rövid ideig lesz még a részünk. Hiába érzezzük mi úgy, hogy már lezártuk, mindig újra és újra előjön egy-egy alkalommal a múlt. Eszünkbe jut egy buliban, egy csodás hétvégén, vagy csak egy sima hétköznapon. Olyankor és ott amikor meg se gondolnánk, akkor, amikor nem kellene. De ott van, és bár nem akarjuk, de kísért.

Tudtam mibe vágok bele. Úgy gondoltam tudom majd úgy kezelni ezt a kapcsolatot, mintha nem lenne komoly, hogy tudok majd úgy állni hozzá, hogy tudom, bármikor vége lehet, hogy tudom, bármikor eljöhet a pillanat, hogy fogja magát és itt hagy mindent. Engem is. Mert bármikor mehet, bármikor jöhet egy hírtelen "menni akarás", és már itt sincs.

Tudtam, tudtam és tudtam. És képesnek éreztem magam rá, hogy ne foglalkozzak ezekkel, hogy csak a mának éljek, ne foglalkozzak azzal mi lesz holnap. Azt gondoltam, nem lesz komoly, hogy jól elleszünk és ennyi.

Mégis menekülök, minden héten menekülnék, csak hogy ne fájjon. Mert hihetetlen, de tudtam mibe vágok, de azt nem tudtam, nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan beleszeretek. Csak most jöttem rá, hogy szeretem, szinte az első pillanattól.

Tudtam mibe vágok, de nem tudtam, hogy ez lesz belőle.

Mekkora súlya van egy-egy szónak mondatnak. Tegnap módosítottam az utolsó bejegyzésem, töröltem egy zárójeles megjegyzést. Aki látta, látta, aki nem, nem. Szerintem már senki nem emlékezik, mi volt az az egy mondat, talán jelentősége se volt, csak számomra. De mégis úgy döntöttem, hogy törlöm.

Hogy miért? Rájöttem, hogy az a mondat nem fedi a valóságot. Rájöttem, hogy ha én nem vagyok említésre méltó legalább annyira, hogy aki miatt kicsit is érdemes lenne..., aki nem tart vissza semmitől, mert ő van olyan megértő... hogy hagyja, hogy megvalósítsam a céljaim, az álmaim... hogy ő támogat még ebben is. Szóval ha ennyire se említenek, én miért említeném Őt meg?

Hát igen a mondatoknak súlya van, még annak is amit le se írunk!

Szeptember 30-ig van munkám. Azt hiszem ez már nem titkos információ, hisz már mindenki megkapta a papírt meddig szól a munkaviszonya. Hát nekem eddig. Részt kell vennem a végelszámolásban.

Egyik szemem sír, a másik nevet. Mosolygok, mert nekem legalább addig is lesz munkám (válság idején meg ez is nagy dololg), ugyanakkor sírok, mert húú ez még sok idő. Sok idő még, és nekem egyre nehezebb ott maradnom. Egyre inkább bennem van a "mozdulhatnék", az hogy már keresnék valami újat, hogy csinálnék már valami mást, hogy nekivágnék már annak, ami régóta mozog a fejemben.

Nem hiszem, hogy itthon maradok, úgy érzem itt a lehetőség a változtatásra. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer innen elmegyek, hogy más városban, esetleg más országban kezdek új életet, vagy legalábbis kipróbálom magam máshol. Hát most azt hiszem ez a célja a sorsnak velem, hogy végre kimozduljak a megszokott légkörből, hogy végre merjek változtatni, hogy végre elkezdjem élni az álmaim.

Menni, menni, menni szeretnék. Menni messzire, eljutni, olyan helyekre ahol még nem voltam, kipróbálni magam olyan helyzetekben, amibe még nem sodort az élet, megtudni, mire vagyok képes. És mikor, ha most nem? Most még megtehetem. Nincs család, és még nem is lesz egy ideig, nincs a drága anyukámon, és tesómon kívül senki aki idekötne.

Menni, menni, menni. Minél előbb, egyre inkább... Feszélyez a munka, a kötöttség, a dátum, mely megszabja az életem. A dátum, mely határokat szab.

Egyik szemem tehát nevet, de a másik sokkal inkább sír!!!!

Ez elgondolkodtató :)

Tegnap valaki azt mondta, hogy minden héten kitalálok valamit, amin tovább agyalgatok, és problémákat gyártok belőle. Szó szerint valahogy úgy mondta, hogy jó dolgomban nem tudok mit kitalálni csak azt hogy agyalgatok és problémákat generálok.

Miért vagyunk mi nők ilyen agyalósak (bár itt megjegyezném találkoztam én már agyalós pasival is)? Tényleg ennyire ráérünk, vagy miért baj az ha valami jó? Miért akarjuk abba is belemagyarázni, hogy nem jó, amivel semmi gond.

Talán valahol tényleg unaloműzés, valahol meg ösztönös dolog ez. Mert magamból kiindulva, amikor volt mivel lefoglalni magam, amikor együtt éltem valakivel, akkor nem találtam ki nem létező problémákat, azért, hogy legyenek (volt igazi :)). Szóval azt csináltam, ami a nő dolga, dolgoztam, főztem, takarítottam, próbáltam beosztani a pénzt, megoldani az anyagi problémákat, lebonyolítottam a bevásárlást, vagyis háztartást, életközösséget vezettem, szerveztem... Problémáztam, ha elfogyott a pénz, ha felesleges kiadások voltak... Valós problémáim voltak, amiket próbáltam megoldani, de főleg megértettni a társammal, hogy ezek tényleg problémák, vegyünk már róla tudomást, tegyünk már ellene...

Most, amikor nem vezetek már háztartást, nem kell azon agyalnom elég lesz-e a fizetésem hónap végéig, jóformán mégha van is egy-két kisebb gondom, nincsenek nagy problémáim, most szülök magamnak. Mert szerintem ösztönösen meg akarok oldani dolgokat, még azt is amit nem kell, vagy ami nem is létezik.

Problémamegoldó típus vagyok (ezt már a kommunkikációs tréningen is megmondták), ezért generálok problámákat. Lételemem, hogy mindig agyaljak valamin, hogy úgy érezzem, húú de ügyes vagyok ezt is megoldottam :), szükségem van problémákra, hogy folyamatosan agyalhassak.

Hát ez vagyok én, de más akarok lenni. Nem akarok abból is problémát csinálni, ami nincs is. Nem akarok folyamatosan agyalni, mert ma pl. még nem jutott semmi hülyeség eszembe, és tök jól érzem magam. Boldogságot érzek, igen boldog vagyok!!!! Nem agyalok és mégis, sőt talán ezért de nagyon boldognak érzem ma magam!!!!

Köszönöm annak, aki már boldoggá tesz azzal is, hogy felnyitja a szemem, hogy nem kell problémákat generálni, és aki szeret annak ellenére is (vagy azzal együtt is), hogy ilyen vagyok!!!

Változtatnom kell!!! Változtatni a hozzáállásomon dolgokhoz, elhagyni a félelmeim, merni hinni!!!

Elkezdtem a változtatásokat, először az iwiwen :) Félretettem a félelmeim, s most lecserélem a blogom külsejét valami vidámabbra.

Hogy meddig tart ez a nagy buzgalom, nem tudom, de most elkezdtem a változtatásokat, remélem a legfontosabb dolgokban is megy majd: remélem le tudom győzni a félelmeim, és tudok majd hinni!

Sikerült neki is elérnie, hogy bánatot okozzon nekem. Eljutott Ő is oda, hogy valami olyat tegyen, ami rosszul esik. Rosszul esik, mert két napja mondtam el a véleményem, és hihetetlen, hogy nem fogta fel. Első gondolatom ez volt, hogy nem igaz, hogy nem értette meg, hogy miről beszélek, hogy mi az ami zavar. Hogy eszébe se jutott, hogy ezzel most bántani fog. Csak pörögtek a gondolataim, hogy mennyire kihasználja azt, hogy én ilyen megértő vagyok, hogy nem akadok ki azon, ami miatt már más rég "kikaparta volna még a szemét is". Kihasználja azt, hogy bár elmondom, ha nem tetszik valami, de mégsem tudok hosszasan durcás, haragos lenni. De ez már nálam is kiütötte a biztosítékot.

Alig bírtam visszatartani, hogy el ne bőgjem magam. Ritkán szoktam, és ahhoz tényleg nagyon meg kell, hogy bántsanak, de most nehéz volt visszatartani. Ő meg először csak vigyorgott, hogy jaj ne már, ne hisztizz már ... a szokásos tejbetök vigyor, aminek láttán nekem el szokott lágyulni a szívem. De most ez se segített. Talán mikor eltaszítottam magamtól jött rá, hogy ez tényleg komoly. Hogy most nem csak apró hisztiről van szó. De hogy tudnék azon csak úgy átnézni, ami már két napja is probléma volt. Hogy tudnám azt megjátszani, hogy nem zavar, hogy már megint ugrik az exének.

" Igen, már megint ugrik, már megint vinni kell valahova, már megint megkérte valamire" ,csak ezek pörögtek a fejemben. És ő megint igent mondott, pedig itt vagyok nála, velem van, de ő neki el kell mennie, mert az exe megkérte.

És csak ezután jött a hátbaszúrás igazán. Ja, hogy nem is az exe kérte meg, hanem ő ajánlotta fel, akkor amikor én feküdtem mellette az ágyban. Neki írt sms-t mikor együtt néztünk filmet...s tette ezt csupán merő kíváncsiságból. Kiváncsiságból, hogy megtudjon valamit, egy választ egy mondatra, ami nem tudom, mi lehetett, de nyílván számára sértő volt, ha ennyire fontos, ha még nálam is fontosabb...

Én hülye, meg ha még bűntudatom is van, és kellemetlen is de inkább vele vagyok, csak vele, minthogy egy levegőt szívjak az exemmel (ezt ő érti mire írtam :)). Én hülye nem kérdezem meg az exemtől (akihez nem kevesebb mint hét év fűzött), hogy mi van vele, nem hívom fel, hogy figyu gyere már el értem a munkába, ne kelljen már gyalogolnom...

S, hogy ne haragudjak, mert ő sajna néha hamarabb cselekszik, mint gondolkodik? Vajon elég ez az őszinte mondat a bizalomhoz, elég ez ahhoz, hogy elhiggyem, hogy fontosabb vagyok én neki, mint a múlt? Őszintén? Nem hiszem. Nem tudom elhinni, hogy már nem jelent nekik semmit a múlt, hogy tényleg lezárták... Ha így lenne nem vágdosnának egymás fejéhez semmit, amit utána meg kell beszélni.

És ezek után, én még mindig hülye vagyok, mert miután hazahozattam magam, be is engedtem, s ha nem is tudtam megbocsátani, és nem is tudok hinni egy ideig neki, nem dobtam ki! Nem dobtam ki, mert talán szeretem, talán jobban is mint kellene, mint ahogy megérdemli! 

"Szerencsére az emberek különbözőek,és nem biztos hogy ami egyszer rossz volt az másnál is rossz lesz."

Ezek után ezt még el lehet hinni?

Miért van, hogy általában azokkal vagyunk flegmák, akik nem érdemlik meg. Valóban elviselhetetlen természet lennék? Nem hiszem, de amikor szarul vagyunk, szenvedünk fizikálisan, és akkor szól valaki, ingerültebb az ember. Nem akarok én megbántani senkit, de hát szerintem jogosan lettem ingerült. De miért kell ezen órákig duzzogni? Miért van, hogyha az ember bocsánatot kér a másik még akkor is duzzog.

Miért olyan nehéz megtalálni másokkal a szót, miért kell mindig alkalmazkodni, miért várja el mindenki, hogy vele mindenki kedves legyen?

Miért nem tudnak mások is a másik fejével gondolkodni? Én általában mindig megpróbálom elképzelni a másik miért csinálta azt amit, próbálom megérteni, és még bocsánatot is tudok kérni. Akkor is, ha jogosnak érzem a cselekedetem. De egyesek erre képtelenek, és cseszhetem a bocsánatkérést. Egyszerűen ők úgy gondolják nekik joguk van sértődöttnek lenni, mert ők mindent megtesznek értünk mi meg csak ezzel köszönjük meg.

De ez nem így van. Hisz az, hogy néha ingerültek vagyunk, nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket, hogy nem tennénk meg mindent értük... Pont ez a család lényege nem? Hogy mindent megteszünk a másikért, meg az, hogy ha a másik ingerült mert valami baja van, is elnézzük neki, mégha mi csak jót akartunk is. Elnézzük, mert átérezzük a baját, mert ő a családunk...

Hiszti, pattanások... minden ami arra utal, hogy tombolnak a hormonjaim :). Hát az elmúlt napokban volt, van minden. Ha van olyan aki az elmúlt napokban el tudott viselni, annak csak gratulálni tudok. Főleg hétfőn meg kedden. Hogy mi volt velem? Magam sem tudom, de talán ezek tényleg a bizonyos "nehéz napok" előjelei.

Na meg mennyi ragya lett az arcomon. Hát valami csak lesz :). Csak remélem, hogy nem attól van, hogy nincsenek rendben a hormonjaim. Ebben a hónapban vissza kell mennem az orvoshoz féléves kontrollra. Jön a vérvétel... Remélem minden ok, de sajna van egy olyan megérzésem, hogy a tesztoszteron szintem még mindig a felső határon lesz. Az meg újabb gyógyszer szedését jelenti. Bár azt is mondta az orvos, hogy ha a prolactin szintem rendben lesz, egy kis időre lállhatok ezzel a gyógyszerrel, amit már három éve szedek. Nem tudom van-e értelme, hisz akkor lehet megint el kezd majd rosszul működni az agyalapi mirigyem, és lehet több kárt teszünk mint hasznot, hisz akkor majd megint lehet nagyobb adaggal kezdeni...

Elég volt egyszer hozzászokni a gyógyszerhez. Emlékszem mennyi időre sikerült eljutnom arra a szintre, hogy ne legyek rosszul tőle, legalábbis elviselhetőek legyenek a mellékhatások. Mindig közvetlen elalvás előtt bevenni, mert különben mentem klotyómanót látogatni. Volt olyan, hogy éjszaka felriadtam és mentem kiadni a napi bevételem. Nagy öröm volt. Nem beszélve arról, hogy reggelente alig láttam ki a fejemből, azt se tudtam sokszor hol vagyok, képtelen voltam felébredni...Ráadásul anno még fél 5-kor keltem és háromműszakban dolgoztam.

Na hát erre nem vágyom megint. Inkább szedem én a gyógyszert folyamatosan, biztos ami biztos. A doki is megmondta, ne azt várjam, hogy elmúljon, örüljek, hogy nem nő.

Hát én örülök, és jól érzem magam, mégha néha hisztis is vagyok és pattanások nőnek a képemen :)

Tegnap este mikor lefeküdtem azon gondolkodtam, miért olyan nehéz kimondani azt a bizonyos "szeretlek" szót.

Csak feküdtünk az ágyon és néztük egymást. Láttam a szemeiben a szomorúságot, és a boldogságot is egyben. Boldog volt mert jól érzi magát velem (szerintem :)), de ugyanakkor ott volt valami szomorúság is. Mint aki mondana valamit, de nem tudja, és bántja, hogy nem megy. Nem tudni, miért nem, de nem megy. És én csak nézem, és nyelem vissza a szavakat. Mert abban a pillanatban annyira jól esne kimondani, de még nem tudom a másik mit reagálna, nem merem, nem bírom. S még látom a szemében, hogy hiába, ő még erre nem készült fel.

Igaza van a tesónak. Egyszer beszélgettünk erről, hogy én még a családomnak se mondom, neki se, anyunak se hogy szeretem őket. De nem tudom mondani, talán azért mert még a torkom is összeszorulna... Pedig szeretem őket, imádom őket. Erre azt mondta  a tesóm, hogy: "Felsértené a torkod, ha kimondanád, vagy mi?" És mennyire igaza van. Mi van abban, ha az ember kimondja valakinek hogy szereti. Hisz az érzéseink csak nem csapnak be, ha akkor abban a pillanatban a nyelvünkön van a szó, csak úgy érezzük. Akkor mégis miért olyan nehéz?

Én azt szoktam mondani, hogy azért nem mondom, mert ilyen szavakkal nem dobálózik az ember. De vajon dobálózás lenne ez még? És érdemes arra várni, hogy a másik mondja?

Nem tudom, végül is a torkom nem sértené fel, de a reakció rá lehet hogy a lelkem igen.